Tegnap este jót tett, hogy felsétáltam a Gellért-hegyre a lépcsőkön, az eső után alkonyat szép volt, az utcákon egy-egy futó volt csak, és visszakerültem a tizenéves koromba, és tökéletesen értem, miért volt jobb sétálni egyedül, mint emberekkel találkozni. Ó, igen.
Arról most nem beszélek, hogy már érzek kis izomlázat a lábamban, tehét testmozgásnak sem utolsó - jelenleg.
(ach, érzem, front van, beszédültem rendesen az imént)
A közlendőim korántsem meglepő módon kis csomóvá álltak össze a gyomromban, bár lehet, hogy ez a tegnapi kolbász, mert hajnalban borzasztó hányingerem volt, szerencsére az elmúlt már.
Ellenben nyomtattam fasza tasklistát magamnak a melóhelyre,talán izgalmasabb lesz tőle az életem. (nem ettől izgalmas.) Találtam egy halott szitakötőt a szőnyegen. És mindjárt ebéd.
Az ihlettelenségem még mindig bőszen létező dolog, de legalább a szobám megint nagyon tetszik, most az otthonos rendetlenségével, azzal, hogy az ágyam mellett könyvet hagytam a szőmyegen, meg mittomén, azzal, hogy világoban is vagyok időnként otthon, és az erkélyre kiülni jó. Majd át kell rendezni, mindettől függetlenül, majd, ha mindenre jutott időm.
Ez talán az, aminek látszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése