Most

Lehet, hogy ideje már írni, legalább blogot, ha már képtelen vagyok bármi másra rávenni magamat. Most a hőség, máskor a kedv meg az éhség, kifogás az mindig van.
Nem csak a fáradtság teszi, hogy ennyire kiofogytam az ihletből - de tulajdonképpen ez így van már nagyon régen, évtizedek óta, kisebb szünetekkel, miért csodálkozom. Az a különleges állapot, ha képes vagyok alkotni, és be is fejezek bármit. Hát így.

Legalább ezt a postot, nem? Azt nem annyira nehéz.

Mondjuk kimerült is vagyok, bár a hétvége alapvetően pihentető volt. A Cégnél a csapatépítés sikerült, játszottunk, fürödtünk, örvendeztem a szálló olyan dolgainak, mint: törölközők, hajszárító, kis sampon/tusfürdő/csoki a párnán, tollasoztam, megégtem, ittam és ettem. Az alsó pár piramisréteg rendben volt, a tetejét meg nem a Cégnél élem meg, ez nem is elvárás. Talán jó lenne valamikor egy ilyet barátokkal megejteni, talán már nem halnék bele az unalomba, mint évekkel ezelőtt a családdal, egyszerűen nem bírtam ezeket a panziós-szállodás nyaralásokat. Nem volt elég a könyv, nem volt elég az impulzus, nem volt elég semmi, és ugyan tudtam értékelni a hosszú sétákat a Balaton partján, a nyári délután aranyát megminden, de... borzasztóan egyedül voltam és unatkoztam. Talán innen van az eredendő viszolygásom azokra az ötletekre, amikor valaki azt mondja, menjünk el nyaralni tábor helyett, menjünk egy hétvégére semmittenni valami vízpartra.
Pedig, ha viszek könyvet, ha viszek netet, akkor én már elvagyok. A semmivel. Az informatív semmivel.
Meg, ha mondjuk napközben kirándulunk és játszunk, este iszunk vagy egyéb kombinációban minden. Mondjuk annyira soha nem volt igényem az Anyádi mókára, ha jobban belegondolok - bér nem is rémlik, h hívtak volna oda, vagy talán egyszer, de az lehet, hogy a mátrai szilveszterezés volt, ahova megintcsak nem jutottam el soha.
Sok ember menekülési útvonal nélkül. Itt a városban azért jobb egy-egy közös este, mert onnan hazamehetek. Mert ugyan egyesével nagyon kedvelem ezeket az embereket, de tömegben nem feltétlenül találom meg az... összhangot. Az érdekeset. Fasztudja. Általában nem vagyok ennyire mizantróp, most mégis azt érzem, hogy kevéssé vagyok nyitott emberekre. A fáradtság, ugye.

Aztán volt szombaton... ja, igen. Rekkenő hőségben hazautaztunk szombat délelőtt, előző este az egyik IT-sal megbezséltük a szegedi vámpírlájvos emlékeinket meg a M* karakterünket.
Otthon beraktam egy mosást, végigpörgettem az összes feedemet, aztán mentem táboros megbezsélésre a sarkköri burgerkingbe - nyilván rövidgatya-ujjatlan kombóban fagyasztottak le a az indokolatlanul erős légkondival. A táborszervezés halad, optimálisan minimális szervezéssel, már egészen elfelejtettem, h lehet így is. Onnan mentem haza, teregetés helyett aludtam, aztán beéneklés, öltözködés és smink, pakolás, irány Csepel.

Ott tettem egy zavart kört az épületkomplexum körül, mert nem hittem el, h az a lepukkant kocsma az, ahol fellépünk. Pár óra várakozás, közben befutottak vérlepkéék, a szüleim, Zyróék, és lassan hangulatba kerültem némi vilmoskörte segítségével.
A koncertet élveztem, az orrom előtt zombuló szerencsétlenek ellenére is, úgy tűnt, hogy random vendégeknek is sikerült elnyernünk a tetszését.

Vasárnap elnökségi, a punnyadtság jegyében, aztán FQékkal AR játékot terveztünk, aztán este - hogy is van az a szó? devia... dekandencia - kint a teraszon sör és cigi (citromos és rózsaszín, ja), ezt a nyarat így szeretem.

Az MTT 10. évfordulójáról mondjuk így teljesen lemaradtam, de ez már hagyomány, nem tudom, voltam-e valaha mtt szülinapon. Valahogy az mindig az a rendezvény volt, ahol mások vannak. Már az egyévesre se jutottam el, és nem hiányzott. Pedig amúgy az emtété életében folyamatosan benne vagyok, hol hivatalosan, hol nem, sikeres és unalomba punnyadt projektek, életünketbeleinket az emtétéért mozgalom egyik tagjaként nem sikerült átéreznem a szülinapozás lelkességét. Nekem nem az alapító ülés volt a lényeg azt hiszem, hanem a Kőhegyi tábor, a LEP-ek, azok a rendezvényeink, ahol csináltunk valamit, nem évfordulót ünnepeltünk. Talán ez.Talán nem.