Könyvek

Befejeztem a Tawny Man trilógiát Robin Hobb-tól. Őt magyarul az Orgyilkos trilógiából ismerhetjük - gyerekkori könyvtárlátogatásaim misztériuma, ahogy véletlenszerű sorrendben találtam meg a részeit, és ennek segítségével a történet bonyolultsága egy fokozattal feljebb lépett. Akkor nagyon tetszett, hogy sokkal realistábban fogta meg a fantasy-t, mint a vele párhuzamosan olvasott rpg irodalom,meg az is, hogy sokkal személyesebben. Később rájöttem, hogy nő az író, és ez akkor mindent megmagyarázott, többek között azt, hogy miért lelkizik annyit a főhős.
A Tawny Man  nem lett annyira erős, mint a megelőzőek, ettől függetlenül mindenképpen megérte elolvasnom - attól tartok, a királylányos-fantasy sztorira is lesz kihatása, (bár még nem tuom pontosan, hol fog ez megjelenni. Vagy mikor. Elvégre nem érünk rá játszani.)
Jólvan, szeretem a féltéglaregényeket, szeretek angolul olvasni, szeretem a fantasyt, ez így együtt jó.

Most két könyvnek kezdtem neki - eredetileg A felhúzhatós lány-nak, azt hurcibálom magammal táskában metróra. A váltás éles a két regény között, így hirtelen fejbecsapott az a régen érzett sci-fi íz, amit jelenleg leginkább azzal az enyhe gyomorgörccsel tudok leírni, amikor hirtelen az ember elkezd természeti katasztrófáktól, járványoktól és és úgy általában a világ embertelen egykedvűségétől szorongani. Számomra a jó sci-fi mindig azt jelentette, hogy tudatára ébredtem olyan általános problémáknak, amikkel hétköznaponta nem foglalkozom, mert úgyse tudok velük mit kezdeni, és mindezt egy kifejezetten gondolkodásra inspiráló, alternatív valóságban. Azt hiszem, a sci-fi lényege az általam ismert valóság és a regény valósága között húzódik.
Szóval, a regény nem szelíden tette meg az első lépéseket, azonnal a tárgyra tért, mindenféle bemelegítés nélkül, a világot bekezdésről bekezdésre bontja ki a történettel párhuzamosan, és jelenleg olyan ez, mint egy túra az elképzelt jövő szellemkastélyában. Balra friss járványok okozta népsűrűség-folytonossági hiányok, jobbra genetikai melléktermékek átal okozott, visszafordíthatatlanul kipusztult fajok, felettünk a mindenhol jelen lévő emberi kegyetlenség és korlátoltság, alattunk meg... ja, nincs elektromosság. Mert nincs rá energia. Új, és hihető posztapokalipszis.
Ráadásul az egészet átszövi az a fajta bizalmatlanság és paranoia, amit csak akkor érzek, ha újságot és közérdekű blogokat olvasok, meg hallgatom ismerőseimet aktuálpolitizálni. Oh, wait.

A másik könyv meg a damagereport, abba tegnap este olvastam bele - először letettem a harmadik bekezdés után, amikor damage leírta, hogy már kurva régen nem álmodik (hogylehetálmodásnélkülélniéneztnembírnám), aztán persze rájöttem, hogy ez nem valószínű, hogy a könyv láynegi része (hacsak nem kibontja, hogy a tudalattitól csúnyán eltávolodik a társadalom, mert akkor persze). Ja, igen. Jó lezs az, tömény információ, meg a mondatok és a szavak, amikor saját magukértis, meg hátha nem, meglátjuk. Azért nem scifi, mert nem alternatív valóságot mutat meg. De a többi stimmel.