Igen, tényleg, mostmár tényleg elmegyek orvoshoz. Vashiány, és utána olvastam (megint), és minden tünete kábé. Borzasztóan érzem megint magam, és oké, lehet, hogy front, de nem  indig, és nem mindig vagyok ennyire kialvatlan, hogy szédüljek rendszeresen, hogy gyenge legyek, hogy ne tudjak kocentrálni, stb. Anno, amikor utoljára voltam, akkor az orvos rámnézésre megállapította, de elküldött azért vérképre, ami ezt támasztotta alá. Mondta, hogy menjek vissza, ha pár hónap múlva elfogytak a tabletták, ez volt másfél éve, ha jól rémlik.

Haza akarok menni. Ja, meg fogalmam sincsen, hánytól van szertartás a szentimrében, hattól, az korán, azt nem érem, el, csodás. Ha elengednek hamarabb, akkor talán.

Múzsa

Kezembe akadt a céges kulcscsomómra rakott kulcstartó, amit még anno egy Diary of Dreams koncerten vettem, és eszembe jutott, hogy egy időben mennyi erőt szereztem az énekesükből, ha elképzeltem, hogy ott ül az előadásokon, próbákon. Tényleg hatott.
És most azon gondolkodom, mit is jelent ez a "múzsa" fogalom - nem történetileg, hanem abban az értelemben, ahogy már ezerszer hallottam és olvastam. Nyilván a Sandman megfelelő fejezete ugrik be róla, aztán Csokonai, de olyan távoli ez így, mondjatok nekem nőket, akik múzsáikról írtak. Animus/anima művészetre alkalmazva? Valami tök más személy a tudatalattiból? Igen, még akár rá is kereshetnék, jut eszembe, de valahogy fontosabbnak érzem, hogy a kezem alatt kitapintható fémkorong, az énekes és saját világom közötti kapcsolatot megtaláljam magamtól. És aztán beillesszem a többiek világába, ahol a szavaknak próbálunk azonos jelentést adni.

Szóval, a múzsa egy olya személy, aki ihletet ad. Mi a fasz az az "ihlet"? Ötlet történetre, plotra, hangulatra? Vagy megoldási ötlet egy problémára? "Jó" ötlet, vagy bármilyen, vagy olyan, amit jónak érzünk? Ihletett állapot. Hát ez még jobb. Amikor tele van az ember feje dolgokkal, és beszél/rajzol/ír/táncol egy csomó hülyeséget, de legalábbis? Amikor ihletettek vagyunk, akkor tudunk művészetet létrehozni vagy valami ilyesmi, oké, ez kezelhető. De... de erre vannak mindenféle kis rituálék meg technikák, hol jön képbe ez a Múzsa dolog? Nem itt. Inkábbb... talán... valamiféle cél. Talán a valakinek szóló történetről van szó, hogy legyen kinek elmondani, leírni, elénekelni, megmutatni.
Jó, kösz, h meghallgattatok, megtaláltam a megoldást. És valóban. Múzsá(k)ra szükség van, a kommunikáció önmagában nem létezik. És általános közönség sem létezik. Konkrét személyek léteznek.

Ebből a szempontból igen, az az énekes valóban múzsaként tudott funkcionálni - ahogy pl. egy-egy játékosom, vagy akár az az ember, aki meghallgatta és érdeklődött a meséim iránt. Kúl.

Papír

igen, csak azért, hogy írjak ide, a novella, meg a másik helyett, igen. Igen, írok novellát, amit be szándékozok fejezni, és nem gyosan megírni csak. Bár azt is kéne, végigolvasni az eddigi elkezdetteket, és hátha van, ami befejezhető. Na, ezek asszem egyik blogolvasómnak se jelentenek újdonságot (hé, mióta lettél olvasótudatos? soha, soha), de azért elmondom, hogy jobbra vannak linkek, a wordpress blogomra rakom ki mostanában az írásaimat, az X-blogba meg szerepjátékos karaktereim történetét blogolom ki.

Annyira el szoktam képzelni, h pl Janie-vel kapcsolatban mit kéne írni, de, amikor ott a képernyő, akkor sokkal kevesebb jön elő, Janie nem beszél sokat, na. Pedig sok dolog történik velük.
Velem? A fejfájáson, a havazáson és a munkahelyemen kívül? Mittomén, azt hittem, holnap van énekórám, de nem, ma van. Most nem viszek új számot, de jó lesz, az énekórák jók még akkor is, amikor éppen fáradok. Hoztam amgammal L-t a notebookot, h majd beüljünk az alléba egy kávézóba este, még nem tudom, de valószínű, h ez lesz, és nem érdekel, akkoris. Ha drága a kávé, és nem iszom kávét, akkoris. Tegnap az elmaradó írórend helyett sikerült kb 1800 karaktert hozzáraknom a western novellához, ha ilyen tempóban haladok, akkor. Például izgi helyen hagytam abba direkt, hogy fel tudjam venni a fonalat. Azt még nem tudom, hogy pontosan miről fog szólni, azon kívül, hogy van ez a két szerencsétlen, meg a harmadik is, de meglátom. Még a végén utánanézek konkrétumoknak is, amikben nem vagyok jó. Hátha. Hátha.

Most tényleg furcsa a világ, fronthatások ütköznek össze bennem (ilyenkor szoktam látni az aranyösvények egyikét, várom hát nagyon).

Nyilván megzavar az időjárás. Azért azt is el akartam mondani, h milyen jó volt a tegnap estém, de a részletek lényegtelenek, írtam, játszottam, olvastam, ettem, zenét hallgattam és még aludtam is. Ügyes vagyok.

Csend

A címek bájosan nem állnak semmiféle kapcsolatban a tartalommal. A dolgok meg elmúlnak, csak meg kell változtatni néhány dolgot, lehet, h ez mindig igaz lesz, a változás mértéke a nem mindegy.

A hétvége ütős volt, szombaton egy jó koncertet sikerült adni, azzal együtt, h párszor majdnem szétestek a számok, meg a dob szó szerint, de a hely, az tetszett. És pont megfelelő volt a hangulatom/lélekállapotom is, én jól éreztem megint magam. Utána hajnalig beszélgettünk Szozsival, és világot váltottunk, meg a létet, meg egszisztenciálisan, meg pletykák, meg barátok lelkét és a magunkét végigvizsgáltuk, ezek a beszélgetések mindig nagyon jók.

Csak így mára ébredve kezdem úgy érezni, hogy basszameg, nem lehet akárkivel akármiről beszélnem. És ez dühít.

Vasárnap másnaposan szerepjáték, a likőrtől nem kellett volna ennyire pocsékul lennem, de mindegy, szórakoztató volt ez is és állítólag én is. A játék újabb fordulóponthotz ért, és most jajj, most nagyon érdekel a folytatás ÉS a világ egyszerre megint, mert új lett minden, és fogalmazom reggel óta Janie meglátásait.

Ja, a mostani arany ösvényem: az élet önmagában izgalmas és kalandos valami, az események és a tevékenységek azok, és lehet izgatottan várni az esté, hogy mit fogok álmodni, a könyvet, hogy mit olvasok, a munkanapot, hogy mi történik. Párnapos aranyösvények.


 

Szél

A tegnap este több szempontból is erős volt. Leginkább a beszélgetések. Az egyik miatt késtem énekóráról 7 percet, bár, mivel az utánam következő lány mindig késik, tulajdonképen megint hosszabban tartottuk, mint a 60 perc. Napközben többször elkapott a valóságosság érzése, az itt és most, és neklés közben volt pár pillanat, amikor úgy éreztem, kidugult a fülem és tisztábban hallok, s elképzelésem sincs róla, hogy tényleg ez volt-e, vagy pedig csak ez a fura fázisátlépés történt meg megint.
Éjszaka nehezen aludtam el, és félálomból felébredve fel kellett kapcsolnom a lámpát. Féltem. Aztán elmúlt és el tudtam aludni, és későn keltem, és jó ez így, bár kéne menni a boltba, a dolgokat beszerezni, amik kellenek, meg úgy általában, a levegőre és a fák alá, mert ennek olyan furcsa jelentősége nőtt, amit fel kell használnom, amíg tart.

Do not follow me down. I am my personal superhero, I made my saviours from fairy dust and hallutinations and whatever you would call the composing matter of imagination and longing. I am thrilled to be conftonted by my demons, it's like an extreme sport, leap of faith, call it overanalyzing, I don't care. But I have to make it through if I want to be true to myself. And this is the bottom line. I will find eventually every little inconsitance and it will hurt me. It always hurts. But... I chose this. And I think I can make it, I can give up everything eventually that is not me, not needed, and finally... I don't know. Whatever. I can bend my opinions, my perception, I only cannot bend my decisions after I made them and acted. I think I could bend my reality after all. In a certain light, it is possible. Just find that lamp. And bring it to me. Oh don't, I won't I can't believe you.


Volt szó lelkekről, volt szó férfiakról és nőkről, és basszus, még mindig ugyanazok ezek a beszélgetések, csak rakódnak a tapastalatok, de a gyökerében maradnak a már hallott, sejtett gondolatok. Csak a konkrétumok, azok jelentik a különbséget ég é föld között, ugye a z koordináta. Elégedett vagyok, sikerült a "legalább legyünk jóban" achievement. Még szomorkás kicsit a mosolyom, de talán ez már a maradandó. Sőt, két emberrel is ugyanez, ha jól átnézem a tegnap estét.

Amúgy ma egész nap sírás szándéka fészkelte be magát a gyomromba, nem tudom miért, ez asszem a tipikus másnap. Kíváncsi vagyok, este is megmarad-e a koncertre, mert ebből lehetne építkezni, és elénekelni azokat a számokat a megfelelő embereknek. Én mindig ugyanarról írok, mindig ugyanarról éneklek. ööö. Vagy nem, de az már túlgondolás ez is.
Heló, heló önreflexió, helóhelóhelóheló.

És örülök, hogy a szél csak tegnapra fújt fájást a fejembe.

Eső

Mindig is szerettem szakkönyveget olvasni. Pont ugyanúgy szoktam, mint a regényeket: az elejétől a végéig, nem csak a konkrét fejezeteket, amikre esetlge szükségem lehet, hanem úgy általában mindent. Azt hiszem , még a tankönyveket is így olvastam volna magamtól, bár hozzátenném, azoknál valahogy más volt a hozzáállásom, köszönhetően az iskolának.
A könyvtárból rendszeresen kivett-5-7 könyvből pár darab tuti valami ismeretterjesztő cucc volt, csillagászat, matematika, pszichológia, fizika meg az általánosabb tudományos-ismeretterjesztő sorozat tagjai, azok a szép kötésűek, olyat szerintem még ajándékba is kaptam, és nagyon szerettem őket. Aztán a gimiben először elfogytak a matekos könyvek a listáról, aztán a fizika/csillagászat is (emlékszem, elsőben még tartottam kiselőadást a csillagok életútjáról), a szociológi-pszichológia vonal még egyetem alatt is megmaradt, de asszem ott volt a mélypont, amikor nem olvastam semmi ilyesmit.
Azóta visszakúsztak az életembe, nem annyira orvul, hiszen pl a színészetről-rendezésről szóló könyvekből viszonylag hamar sikerült beszereznem néhányat, és most vettem észre, hogy kifejezetten élvezetet okoz egy-egy újabb szakkönyv a webdesignról, vagy játéktervezésről, és nagyon jó ezeket olvasni. Csak most már azzal a felkiáltással veszek ilyet, hogy " mert tanulnom kell valamiből!", nem azért, mert "hű, ez izgi, erről többet akarok tudni". Pedig. Pedig nagyon izgalmas olvasni arról módszertant, mire érdemes figyelni  egy játék döntéseinél, hogyan lehet ezt számosítani, statisztikázni, kiegyensúlyozni, vagy egyáltalán, mi a játék definíciója, vagy a másik helyen, milyen kategóriák vannak a karakterek megjelenítésére - vagy éppen, a html5-nek mi a története, és basszus, izgalmas érzés végre megfejteni a script-nek a különböző funkcióit és már lassan emlékszem is arra, hogy mi mit jelent.

Talán fel kéne adnom azt, hogy bármit tehetek, mert egyszerűen nem látok kiutat sehova, a vilgában nem bízom, a jó dolgok csak lényegtelen esetben történnek velem, meg az alapvető túlélés esetében, de úgy általában nincsen befolyásom  pozitív dolgokra, csak a negatívokra. (Lásssátok feleim, érdemees azért megdicsérni a gyereket, mert kitartóan dolgozott, és szép lett és jó a dolog amit csinált, nem csak felhívi arra a figyelmét, hogy tessék, ezt elkerülhetted volna, ha jól viselkedsz.)
Még mindig élénken él bennem az a megjegyzés, hogy egyenlőnek kell lennie a jónak és rossznak az életemben, és úgyis jön majd a jó. Hát nem. Ez így nem működik. Az élet, (mai, mint olyan, nem létezik, de egyszerűsíti a világról alkotott képemet) igazságtalan, és nem lehet semmit se tenni azért, hogy ne így legyen. Hazudhatok magamnak arról, hogy nekem is jár átlagban az, ami másnak, de ilyen nincsen. Ahogy a nálam sokkal rosszabb helyzetben lévőknek sem jár semmi azért, mert nincsen családjuk, mert nincsen rendszeres étkezés, vagy nincs elég bőrük, és esetleg a kommunikációra is képtelenek.
Talán annyit lehet tenni, hogy ne tűnjön "rosszabbnak" "kevesebbnek" mindez, hiszen az észleléstől minden viszonylagos, még akkor is, ha véletlenül nem az. Csak ugye, a társadalmi és szociális közös nevezőre hozott értékrendszertől el kell választani a sajátomat, ez meg kib nehéz. És a jellegéből fakadóan hazugság. Nem mintha bárhol is számítana, hogy mennyit hazudok magamnak, miért, kinek számít? Csak az eredmény számí, nem? Hogy ebből mi működik, mi nem, mások miről milyen visszajelzést adnak, a világ milyen visszajelzést ad. Csak tükörben látom magamat, csak a világ (és az érzékszerveim) jelzéseiben létezem.

Befejeztem a Végjátékot, kicsit jobb lett, illetve megfelelt az eleje alapján támasztott (nem)elvárásaimnak. Volt fordulat, meg úgy általában le lett zárva megminden. Még mindig nem vágom, mi a nagy felhajtás körülötte, de most már asszem nem is zavar.

Azóta eltelt eg nap, és a félkómában szédülök, elegem van ebből az állapotból, mehetek próbára, de nem megyek oda sokkal hamarabb, bérmi elgyen, előbb befészkelem magam a szomszédos coffeeshop egyfoteljébe és olvasom az egyik izgalmas dolgot, amit mgé nem tudom, és iszom ízesített nagy adag kávét, mert basszus. A maradék pénzemet kajára, piára, könyvekre, játékokra akarom költeni, heló, hagyjatok békét.

Persze az izgalmas olvasmányok azok egy darab újabb gamedesign könyv, amikor még az előzőt se fejeztem be, és borzasztóan idegesít, h gyakorlatban még alig-alig van lehetőségem használni a dolgokat. Még mindig túl sok a dolog, amihez szeretnék érteni, és egyiket se tudom elengedni. Pedig most színháztudományt meg ilyeneket nem is olvasok. Az asztrofizikáról nem is beszélve. A webes fejlesztéses dolgokat találom egyre izgalmasabbnak, és rájöttem, hogy a különféle eszközökre való ráigazítás és rátervezés is fun lehet, sőt, maga a mögötte álló scriptek hálózata meg a meg a minden. Így hirtelen máris fókuszvesztés, de akkor még nem beszéltem arról, hogy a játékfejlesztésben is vannak izgalmas dolgok, az optimalizálás és kiegyensúlyozás, a megfelelő ritmus és egyéb közeltechnikai kérdések is, a nyilvánvaló plotok meg döntési fák és egyéb izék mellett. Ja, meg ugye az írás. Abban most kezdem elérni azt a szintet, hogy nagyon kéne csinálnom a továbbjutásért. Ja, meg a zene, az kissé háttérbe szorult, de lehet, hogy csak a ma esti próbáig.
És akkor még nem nbeszéltünk a jegelt Turambar és egyéb darabok projektekről, meg úgy általáűban arról, hogy értelmes dolgokkal is kéne foglalkozni. Ja, és tábort is szervezek. Még jó, hogy ez utóbbi integrálható a játékos toszokba.

Ja, meg dolgozom is, ami frusztráló, mert napi 9 órát töltök elméletileg egy 16. tevékenységgel, az adminisztráció-koordinálás sokszögében, és ez érdekel a legkevésbé. És itt érezem legjobban azt, hogy minél többet aktívkodok, annál több hibát fedeznek fel mások. NEm, nem igazán zavar, csak már időzítem az aktívabb e-maileimet, hogy az akadékoskodást csak reggelre kapjam meg, a friss fejemmel. Milyen kurvajó lenne, ha bármelyik, fentebb felsorolt skillemet alkalmazhatnám a melómban, de nem, a legnagyobb átfedés a táborszervezésben és talán a rendezésnél is már csak használt képességekben van - emberekkel bánás, koordináció -, dehát ezeket csak kirpóbálás útján tanulom, míg a többit elméletben is, miért van már ez. Azért, mert nem oldottam meg, hogy msáhogy lehet.

Rájöttem, azért nem hibázhatok, mert csak én segíthetek a sorsomon; tehát, amikor hibázok, még ezt a segítséget is megtagadom magamtól (hiszen a hibámon, rajtam múlt, hogy még ez se sikerült). És borzasztó a felelősség, hogy minden nyomoromért én vagyok a hibás, hiszen nem lehet más, én nem teszek érte eleget. Ezzel is csak úgy vagyok, mint a halállal, nem tudom sokáig észben/lélekben tartani, hát elraktározom későbbi megfontolásokra.
Csak forduljon már fel az a kibaszott érme, és hihessem ennek az ellenkezőjét.

Egy kicsit vagyok csak kipihentebb a múlt hétnél, de nem elég, nem elég, szóismétlés  igen.
ismétlődik a minta, hogy egészen vasárnap estig rendesen tudok aludni és pihenni, aztán hétfőre hirtelen már nem. Egész kicsit nyomasztó csak, tényleg (nem), hogy vasárnap egész napot gyakorlatilag kóvályogva otthon töltöttem, nem mentem sehova, dolgoztam olyan 4 órát a táboron, aztán utána leginkább olvastam, főztem, meg kicsit játszottam, de igazából azt se sokat. És 10 után valamivel már felkészülten vártam az alvást - ami nem jött, úgyhogy félegyig kellett olvasnom,h azt érezzem, a folyamatos fáradtságból talán már lehet alvás. Mert persze fél10-kor ki kellett kapcsolnom a gépet, mert nézni se tudtam (volna) a képernyőt. Ez nem tesz boldoggá.
És nem, nem voltam éjszakába nyúlóan bulizni, egyik nap se, komolyan azt érzem, hogyjha lettem volna, akkor jobban viselek bármit.

Amúgymeg, volt királylányos mese pénteken, szombaton steampunk bál, elolvastam a sense and sensibilityt, ami tetszett, olvasom a Végjátékot, amitől agyzsibbadást kapok, de mostmár érdekel az egész könyv, hogy mit hoz ki legalább tanulságnak, hátha attól vannak oda az emberek, mert egyelőre annak a kritikának tudok igazat adni, ami szerint érthetetlen a regény népszerűsége.

Ami először feltűnt és fájt, az maga a stílusa (ez persze a fordító hibája is lehet... ööö...nem hiszem). Lehetne letisztultnak vagy szikárnak vagy mittoménminek hívni, de nekem egyszerűen nem esik jól olvasni, nem élvezem a szavakat, a mondatokat, a képeket és a kifejezéseket, annyira jellegtelen, mint nagyjából a fél sci-fi irodalom, amit régebben olvastam. Emberek dolgokat csinálnak, aztán bekezdésnyi szövegekben beszélgetnek. Meg magvas(nak tűnő) gondolataik vannak közben. Persze, ez megbocsátható olyankor, ha az egésznek van valami belső formája, gondolata vagy lendülete, ami túlmutat rajta, hát, én keresem ezt. Meg elviselhető, ha a történet érdekes, elvégre ponyvától vagy mitől it várnék, ha nem azt, hogy olvasható mondatok legyenek leírva izgalmas történet köré.

A történettel is vannak problémáim, még nem tudom, hogy mi a fókusza, mit kellene valóban izgalmasnak találni benne. Mert gye van a suli-sztori, az alapvetően lekötött, csak ne lett volna ilyen szájbarágós, meg ugye a közösségekről szóló történetek fókuszában a karakterek állnak, a regényben megírt karalkterek kidolgozottsága meg nem ez a kategória. Most attól eltekintenék, hogy a gyerekek benne leginkább késő-kamaszos gondolkodással bírnak, ha kivesszük abból a hormontúltengést, ez a 8-12 korosztályválasztás tökéletesen érthetetlen, még úgy is, hogy ők "nem normális gyerekek" (oké, kényelmesen jön a sztori számára, de ettől a hitelesség, az csorbul). Nem teljesen rosszak, mert úgy általában megállják a helyüket a karakterek, és komolyan, egy tizenévesek számára írt sztoriban még okésak. Csak emellett komolytalanná válik minden morális dilemma.
A felnőtt karakterek nyilván szándékosan elnagyoltak, és szinte csak a tanmesei párbeszédekben jelennek meg, ott azért igazán kihasználhatta olna, hogy párbeszédekkel is lehet jellemet rajzolni, és az alapetően elég kúl dolog. Lenne, ha nem kezdenék el folyamatosan idegesen zizegni, hogy megint papírmasé-figurákkal eljátszott jelenetről van szó? Ahol a szereplő megmondja a gyerekeknek, hogy "JAJJ! VAN ÁM MORÁLIS DILEMMÁM! PEDIG MINDENKI - KÖZTÜK MAGAM IS - CINIKUSNAK GONDOL! PEDIG A NAGYOBB JÓ! EMBERISÉG! IZÉ!"

Hm, vehetjük fejlődésregénynek is,leginkább az, de abban muszáj lenne életkori hitelességet belevinni, meg emberről beszélni, vagy... hát nem tudom, .... de, emberről kell szólnia azt hiszem, mindig, még akkor is, ha kimondottan nem. A főszereplő idegesítően hibátlan. Mármint a elgelső érzékelés szintjén, zseni, és nem hibázik. Ha kezdene az író azzak, hogy ezalapvetően megint a hitelességet és nemtom, az együttérzőképességet rombolja, ha kihasználná, h hé, kedves olvasó, nem tűnik fel, hogy itt valami nem stimmel? (Igen, még mindig kihasználhatja, még indig jöhet olyan fordulat, ami visszamenőleg mindent megértet. Ezért olvasom végig.) Nemhogy a főszereplő zseni, mindenki más szinte kötelező érvényűen veszít mellette. Egyszerűen nincs miért szurkolni. Basszus, még Harry Potternek se sikerült minden... de legalább mellérakhatnának valaki olyan karaktert, aki kihívás, aki szembeszállhatnak vele.
Mert azért az iskolában töltött rész nem elhanyagolható, és ahhoz meg nem elég meggyőző az írás, hogy a majdnem-hibátlan karakter sikereit élvezhetővé tegye. Számomra, oké. De ugyanez a motívum a testvéreiben is irritál, gondolom, onnan lesz majd az Ellenség, bár remélni tudom csak, hogy ennyi szájbarágós antihősözés után a nővér lesz a fő boss, nem a báty, mert az triviális lenne, és unalmas.

A mondanivalóról meg még nem tudom, h mi az, amit állít, mi az amit cáfol, és mi az, amit majd nyitva hagy az író, mert állítólag van a késő-gimis, kora-egyetemista filozófiánál mélyebb rétege is, ha ennyien védték, hogy hűde. Ajánlom neki. A háborúval, erőszakkal, és a célszentesítiazeszköz gondolatokkal való játszadozás izgalmas téma, és már olvastam ilyenből meggyőzőt. Sőt, olyat is, ahol nem értettem egyet a következtetéssel, ellenben elfogadtam, hogy az író világában ez az igazság.

Az alapötlet tök hálás lenne, és ijesztő is, btw. De egyelőre kiábrándító, amit olvasok.

Kóma

NEm tudom, mennyire volt bölcs dolog tegnap este elmenni a kocsmázásra és pláne maradni sokáig.  Nem triviális a válasz: egyrészt meló után zúgó fejjel léptem ki a kéklő alkonyatba, és szerettem volna összeomlani, bekuporogni meleg itallal egy fotelbe könyvvel, de volt még dolgom a táborral, amit már nem szabadott későbbre hagynom. (Jobban belegondolva, korábban se tudtam volna elvégezni, elvégre kedden beszéltük meg a folytatást, és szerda este volt. ) Hosszas tétovázás után végül beültem az Oktogonon a Bruger Kingbe, kávé, valami kaja, ez az igazzy cyberpunk, nem a hipszter kávézókban laptopozni, lepukkant, mindenki bemehet, helószia. Az elemeten amúgy kifejezetten ilyen valahova üljünk e típusú emberek voltak, nyelvet tanultak, dolgoztak, megbeszéltek, pont tökéletes.
Utána egy kicsit jobb volt, bár a fáradtság az hullámokban borított el, azért átmásztam az emberekhez a kávézóba. Itt egész jól voltam addig, amíg nem kaptam táborszervezős ímélt, mert az amúgy tök jogos észrevétel úgy kiborított, hogy meglepődtem. Az már az a pillanat volt, hogy zokogva elbújtam volna egy sarokba, magamra borított takaróval. Ekkor megint leléphettem volna, de helyette ittam még, és a végére fáradtan ugyan, de nagyjából kiegyensúlyozottan mentem haza. És közben ledumáltam Esgallal is egy fontos dolgot, ami emailben kevésbé működött volna. Aztán otthon meg nem bírtam elaludni a fáradtságtól.

Az egész mukanapom is ilyen volt, estére nem voltam képes koncentrálni, és a délután se sokkal inkább, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, h ebédszünetben égül megvettem a Kindlét. Ja, jelentem, hasznos, valóban kényelmesebben olvasok rajta, mint a telefonomon. És egyelőre lelkiismeretesebben, ha már megvettem, használjam felkiáltással.

Jelenleg a nyomtatott szöveg fekete tollal való kieglszítése elégíti leginkább az office-esztétikai érzékemet. Hazamegyek, lefekszem és alszom, aztán majd átpihenem a pénteket. Látogatni szabad, játszni fogok :D

Amíg várakozom a kilépőre, akár le is írhatom, hogy esett ma az eső, kicsit csak, de jönnek a minuszok, én meg vettem rózsaszín arcpirosítót, elég határozott színe tud lenni. Meg úgy időm alig an, bár hatéreset, mert szorítok, viszont egyre inkább úgy érzem, h mégis le kéne mondanom a csütörtök estés izét. Oké.

Keringenek a levegőben a varjak, alkonyarany ég alatt, fák feketén vetülnek elé csupasz ágaik erezetével, valamit mindih elfelejtek, nem, ez csak a körmöm színe.

Éhes vagyok, mert még minsig nem érkezett meg az, akinek kellett volna, mi ez az új policy, h titokban é hirtelen rúgják ki a gyakornokokat, elbocsátás az szebb szó, de tényleg, nem előre szólnak nekik, behívják, csomagolnak, addig hűdetitok. Kiváncsi vagyok, mennyi idő múlva lesz érezhető a hangulatban.

Emellett ott vannak azok a jelek, amiket leraktak valakik, sziklákra, fatörzsekre, elmosódó homokba írták a Valák Sarlóját, minket is vezetnek a jelek, hátha valami, ez legalább valami, ez legalább értelmes élet nyoma. Igen, volt megbeszélés szombat délután, felírjuk magunkat valahová. Kéménybe vagy az égre, szabadon választható szélerősség, és köpenyhossz.

Itt-ott szavak, és gondolatok, és egyéb ilyenek, de füst az egézelolszlik az ég alatt, majd lassanként felhőfátyolt von elé, költőien, nem úgy, nem úgy.

Na, itt a csaj, én meg éhenhalok, és kezd elszállni az együttérzésem.

A kapcsolódáshoz idő kell. Vanak emberek, akikkel ösztönösen megértjük egymást, jobban, mint az átlag. Érdeklődés, temperamentum, hasonló tapasztalatok, világlátás - tessék, hasonló frekvencia. Én ezt mindig ijesztőnek találtam, tulajdonképpen sokkal könnyebben kezelem azokat, akikkel nem ilyen gyors a kapcsolódás, és inkább intellektuális az első lépés. Az irányítható, az érthtő. Attól ne félek, az izgalmas és érdekes. De azok a pillanatok, amikor hirtelen ott van az az, hogy dehát, dehát jobban hasonlítunk egymásra, mint a többiekre, azok rémisztőek. Azt hiszem amúgy, hogy valahol mindenkivel meg lehet találni ezt a pillanatot, csak nem feltétlenül rakjuk bele azt az energiát, ami szükséges lenne hozzá, pláne, ha másoknál csak úgy megtörténik.
Tessék, egymásnak legalább érintőleg ellentmondó mondatok és félmondatok, gondolatok.
Számomra mindig borzasztó jelentőségűek az új találkozások, az emberi kapcsolatokban bekövetkező változások, változásvektorok, persze nyilván a "mitgondolnakrólamjajajajj" tengelye a leghangsúlyosabb, és innentől kezdve már nincs is akkor releváció-értéke a dolognak. Por, sár, estébé.
Ettől függetlenül. Amikor részese vagyok egy csoportdinamikának, vagy akár csak interakciónak, az  mindig borzasztóan érdekes, és annál rédekesebb, minél többet vélek érteni belőle, vagy tudok akár csak értelmezni.
A lány, akinek rengeteg mondanivalója van, és leállítja magát, és kvantumokban hiszi csak el, hogy érdeklődnek iránta,bár meg van róla győződve, hogy érdekes a mondanivalója (és nem én vagyok :D). És talán nagyjából hasonlóan reflektál mindenre magában, legalábbis hasonló intenzitással. És ez kib zavarbaejtő. én azt hiszem, talán mégsem tudnék magammal könnyen összehaverkodni.
A fiú, akiről kezdem azt hinni, hogy értem a belső mozgását egyre töbször, de nem értem azt, amit látok belőle még mindig, de a frekvencia az létezik, csak nem tudok vele mit kezdeni, de azt mrá kurva régen. A másik fiú, aki olyan messze van, és keveset láttam belőle, mégis látom a színeit, és . A lány, aki a meséi alapján borzasztó közeli, de a beszélgetésekben ez mindig később derül ki, és később jövök rá, hogy egyenes nála minden, de aztán mégis fraktálszerűen nem. A lány, akinek a világa még nálam is szögletesebb, de nem áttetsző, és idegen vonalak mentén mozog az agya, aztán rájövök, hogy azok formaságok, és azt hsizem, nagyon sok formaság között halad a labirintusaiban. A fiú, aki egy tömb, és ugyan megvan a maga belső rajzolata, de pár pillantásra látszódik a formája és az anyaga, és ugyanaz, megbízhatóan ugyanazt tudom rá mondani, mint amikor először láttam.

Tudom, tudom, nem kellene a kanyarokat lesarkítani, de hányinger, fejfájás, másnap. Jó lenne ez, leszámítva azt utóbbiakat.
Tegnapi hangulat- és hatásmérő az kilengett, sok irányba, nem kettőbe, érdekes élmény volt, mondjuk így. Az összkép színes és pozitív, csak a lábam fáj még a gyaloglástól, a Városba keveredtem, az ég még nem volt egészen sötét, defelhős, és megint plafonja volt a narancssárga körútnak meg a belső utcáknak, az idegen, mindig -más-jut-eszember-róla homlokzatok és plakátolt -taggelt kapuk, az idegen ismerősség szakadéka, meg ezek a dolgok. Gondolkodtam azon, hogy mennyire érzek egyfajta hangulatot, de mennyire idegen vagyok itt, miközben rendszerezem az évekkel, 10 évekkel korábbi ide kötődő emlékeimet - az üzletek, amiekt karácsony közeledtével néztünk végig ajándékok után, a kapualjak, ahonnan ismerősökhöz lehetett felmenni, az idő,a mikor a színiiskolához erre jöttem, és felülírta folyamatosan a másvilág érzése, hogy közben azok után a nemlétezőhelyek és pillanatok után vágyódom, amiket a szemem sarkából és részlegesen látok, és szétfoszlanak, ha odanézek, és ezt tudom, hogy mindig így kell történnie, mert különben nem lennének ilyen vonzóak.
Számomra ez Árkádia. Az a hely, amit soha nem élhetsz át, amit soha nem láthatsz, csak sejtheted a létezését és borzasztóan vágyhatsz rá.
Néha így vagyok az életemmel is.

Hello, blog, hello szürke ég, most pont jó így. Újra meg kell állapítanom, hogy a kialvatlanságból adódó fáradtságot jobban viselem - elvégre indokolt, hogy ma ne legyen friss és üde, hiszen tegnap este éjfél után sétáltam haza SzóLóék konertjéről.
A tegnapi napot végérvényesen sikeresnek tudom elkönyvelni, mert meló után mentem megbeszélni táborosat, hatékonyan, aztán hazamentem és írtam egy bekezdést a kalapos sztorihoz, aztán összeszedtem a lelkierőmet és átnéztem a Kármánba a Pentele Ska Club koncertjére, végre a közelben játszottak.



Jók, és jó hangulatú koncertet csináltak, amiben persze a közönségnek is része volt, mert, mint mondtam, a gépészkolesz aljában volt. Ez azt is jelentette, h a közönség kb 5-10 évvel volt nálam fiatalabb, ami kib ijesztő :D Ja, este vettem észre, hogy a felsőm hátán a zipzár lehúzódott a hátam közepéig, még jó, h szándékosnak is lehetett nézni.

NA, tessék, minden ihletem elszállt a szokásos borongó bejegyzéshez, pedig aztán. Lett volna gondolatom távolságokról,mind térben, mind időben, meg hasonlóan ködös dolgokról. Meg a képernyő fekete kerete a jobb alsó sarokban. Á, mindegy.

Ó, szent fáradtság, mindig, mindig, mindig. Hajnalig magyaráztam magamban angolul, hogy hogyan lehetett volna a Mass Effectben a Thane vonalat értelmesen lezárni, nagyon szórakoztató voltam képzeletben, tiszta stand-up, megminden, de elaludnom nem sikerült.
Célok, célok, mindenütt. Meg célkeresztek, és az ACME felirat. Álmomban jött zombi-pók, pudingként vágta a kés, amivel próbáltam megölni, de csak vicsorogva kacagott, hogy nem olyan egyszerű az, kékes kristályt töltöttünk bele, hogy feloldja. Leírva ijesztőbb és horrorabb, mint álmodva, ott tényleg valami tortaforma-emberforma tora beszélt. És persze valahogy tudtam, hogy én leszek az, aki majd meghal hősiesen, bár nem tudom, hogy mitől.

Én inkább nem is beszélnék. Szép kék zöld a körmöm, utolsó pillanatban töltöm a telefonom, megyek megbeszélni konstruktívan, és csak remélni tudom, hogy ez itt a 8-5 hatás, és minden jobb lesz,  mihelyt kiléptem a kék levegőbe. Pedig ma tulajdonképpen hatékony voltam, és ezek szerint tegnap is, mert a task-listámon alig pár feladat szerepelt reggel, és azokból a nagyját kipipáltam mostanra, a maradékhoz agy kéne, vagy valószínűleg kész vannak, csak ellenőrizni kell, és a határidő mindegyikhez több hét. Közben persze jöttek többször és telefonáltak, ahogy kell, nem baj, nem baj, hívtam fel neheztelő hangon a helpdesket, mosolyogtam kedvesen belépőre, legyen elég, legyen.

És persze most kell rájönnöm, milyen kib sok játékkal nem játszottam még, de az is borzasztó, mennyit nem játszottam végig, csak elkezdtem...

Nem hisztizem, nem, nem, nem. Amúgy is, méltatlan kiakadni apróságokon, inkább örülnöm kell a felszabaduló időnek. Nem, tényleg. És amúgyis, ez a bronz körömlakk pont elég furcsán megy a rúzsomhoz, nincs itt baj. Az azért elgondolkodtató, h majdnem vettem egy kindle-t csak szerencsére azt a verziót nem szállítják magyarországra, és aztán megnéztem, ami könyvet nem papíron vennék, azt hogyér' adják amazóniában, és drágább, mint a nyomtatott, hát majd nyilván.
Elég komolyan kezdtem el gondolkodni olvasó-fdelületen, tablet vagy e-book, mert van két olyan könyvem is, ami túl nehéz cipelni, de otthon meg keveset vagyok úgy, hogy olvasok is. Aztán meg van pdf-em is jópár, azokat is érdemes lenne nem a mobilról, mert az tényleg kicsi ehhez sajnos.
A tablet mellett kábé csak annyi szól, hogy kütyü, és szép, és ... ööö... majd, ha zenélek végre, akkor látom benne a távlati lehetőségeket, hogy hangszerként működjön, de lássuk be, ezt majd azután veszem reális szempontnak, ha végre sikerült vennem keverőt, és drótokat, amikkel összekötöm a hifivel/géppel, és gyártok hangokat. (kis szünet, gyártottam, már majdnem olyan, amiből csak 10x ennyit gyártva egy gyenge minőségű,de zenének kinéző valami lehetne, idő, idő, kibaszott idő).

Áhá, fejfájás. Is.

Heló, tavasz, heló hétvége, heló akármi.