Befejeztem a Végjátékot, kicsit jobb lett, illetve megfelelt az eleje alapján támasztott (nem)elvárásaimnak. Volt fordulat, meg úgy általában le lett zárva megminden. Még mindig nem vágom, mi a nagy felhajtás körülötte, de most már asszem nem is zavar.

Azóta eltelt eg nap, és a félkómában szédülök, elegem van ebből az állapotból, mehetek próbára, de nem megyek oda sokkal hamarabb, bérmi elgyen, előbb befészkelem magam a szomszédos coffeeshop egyfoteljébe és olvasom az egyik izgalmas dolgot, amit mgé nem tudom, és iszom ízesített nagy adag kávét, mert basszus. A maradék pénzemet kajára, piára, könyvekre, játékokra akarom költeni, heló, hagyjatok békét.

Persze az izgalmas olvasmányok azok egy darab újabb gamedesign könyv, amikor még az előzőt se fejeztem be, és borzasztóan idegesít, h gyakorlatban még alig-alig van lehetőségem használni a dolgokat. Még mindig túl sok a dolog, amihez szeretnék érteni, és egyiket se tudom elengedni. Pedig most színháztudományt meg ilyeneket nem is olvasok. Az asztrofizikáról nem is beszélve. A webes fejlesztéses dolgokat találom egyre izgalmasabbnak, és rájöttem, hogy a különféle eszközökre való ráigazítás és rátervezés is fun lehet, sőt, maga a mögötte álló scriptek hálózata meg a meg a minden. Így hirtelen máris fókuszvesztés, de akkor még nem beszéltem arról, hogy a játékfejlesztésben is vannak izgalmas dolgok, az optimalizálás és kiegyensúlyozás, a megfelelő ritmus és egyéb közeltechnikai kérdések is, a nyilvánvaló plotok meg döntési fák és egyéb izék mellett. Ja, meg ugye az írás. Abban most kezdem elérni azt a szintet, hogy nagyon kéne csinálnom a továbbjutásért. Ja, meg a zene, az kissé háttérbe szorult, de lehet, hogy csak a ma esti próbáig.
És akkor még nem nbeszéltünk a jegelt Turambar és egyéb darabok projektekről, meg úgy általáűban arról, hogy értelmes dolgokkal is kéne foglalkozni. Ja, és tábort is szervezek. Még jó, hogy ez utóbbi integrálható a játékos toszokba.

Ja, meg dolgozom is, ami frusztráló, mert napi 9 órát töltök elméletileg egy 16. tevékenységgel, az adminisztráció-koordinálás sokszögében, és ez érdekel a legkevésbé. És itt érezem legjobban azt, hogy minél többet aktívkodok, annál több hibát fedeznek fel mások. NEm, nem igazán zavar, csak már időzítem az aktívabb e-maileimet, hogy az akadékoskodást csak reggelre kapjam meg, a friss fejemmel. Milyen kurvajó lenne, ha bármelyik, fentebb felsorolt skillemet alkalmazhatnám a melómban, de nem, a legnagyobb átfedés a táborszervezésben és talán a rendezésnél is már csak használt képességekben van - emberekkel bánás, koordináció -, dehát ezeket csak kirpóbálás útján tanulom, míg a többit elméletben is, miért van már ez. Azért, mert nem oldottam meg, hogy msáhogy lehet.

Rájöttem, azért nem hibázhatok, mert csak én segíthetek a sorsomon; tehát, amikor hibázok, még ezt a segítséget is megtagadom magamtól (hiszen a hibámon, rajtam múlt, hogy még ez se sikerült). És borzasztó a felelősség, hogy minden nyomoromért én vagyok a hibás, hiszen nem lehet más, én nem teszek érte eleget. Ezzel is csak úgy vagyok, mint a halállal, nem tudom sokáig észben/lélekben tartani, hát elraktározom későbbi megfontolásokra.
Csak forduljon már fel az a kibaszott érme, és hihessem ennek az ellenkezőjét.