A kapcsolódáshoz idő kell. Vanak emberek, akikkel ösztönösen megértjük egymást, jobban, mint az átlag. Érdeklődés, temperamentum, hasonló tapasztalatok, világlátás - tessék, hasonló frekvencia. Én ezt mindig ijesztőnek találtam, tulajdonképpen sokkal könnyebben kezelem azokat, akikkel nem ilyen gyors a kapcsolódás, és inkább intellektuális az első lépés. Az irányítható, az érthtő. Attól ne félek, az izgalmas és érdekes. De azok a pillanatok, amikor hirtelen ott van az az, hogy dehát, dehát jobban hasonlítunk egymásra, mint a többiekre, azok rémisztőek. Azt hiszem amúgy, hogy valahol mindenkivel meg lehet találni ezt a pillanatot, csak nem feltétlenül rakjuk bele azt az energiát, ami szükséges lenne hozzá, pláne, ha másoknál csak úgy megtörténik.
Tessék, egymásnak legalább érintőleg ellentmondó mondatok és félmondatok, gondolatok.
Számomra mindig borzasztó jelentőségűek az új találkozások, az emberi kapcsolatokban bekövetkező változások, változásvektorok, persze nyilván a "mitgondolnakrólamjajajajj" tengelye a leghangsúlyosabb, és innentől kezdve már nincs is akkor releváció-értéke a dolognak. Por, sár, estébé.
Ettől függetlenül. Amikor részese vagyok egy csoportdinamikának, vagy akár csak interakciónak, az  mindig borzasztóan érdekes, és annál rédekesebb, minél többet vélek érteni belőle, vagy tudok akár csak értelmezni.
A lány, akinek rengeteg mondanivalója van, és leállítja magát, és kvantumokban hiszi csak el, hogy érdeklődnek iránta,bár meg van róla győződve, hogy érdekes a mondanivalója (és nem én vagyok :D). És talán nagyjából hasonlóan reflektál mindenre magában, legalábbis hasonló intenzitással. És ez kib zavarbaejtő. én azt hiszem, talán mégsem tudnék magammal könnyen összehaverkodni.
A fiú, akiről kezdem azt hinni, hogy értem a belső mozgását egyre töbször, de nem értem azt, amit látok belőle még mindig, de a frekvencia az létezik, csak nem tudok vele mit kezdeni, de azt mrá kurva régen. A másik fiú, aki olyan messze van, és keveset láttam belőle, mégis látom a színeit, és . A lány, aki a meséi alapján borzasztó közeli, de a beszélgetésekben ez mindig később derül ki, és később jövök rá, hogy egyenes nála minden, de aztán mégis fraktálszerűen nem. A lány, akinek a világa még nálam is szögletesebb, de nem áttetsző, és idegen vonalak mentén mozog az agya, aztán rájövök, hogy azok formaságok, és azt hsizem, nagyon sok formaság között halad a labirintusaiban. A fiú, aki egy tömb, és ugyan megvan a maga belső rajzolata, de pár pillantásra látszódik a formája és az anyaga, és ugyanaz, megbízhatóan ugyanazt tudom rá mondani, mint amikor először láttam.