Amíg várakozom a kilépőre, akár le is írhatom, hogy esett ma az eső, kicsit csak, de jönnek a minuszok, én meg vettem rózsaszín arcpirosítót, elég határozott színe tud lenni. Meg úgy időm alig an, bár hatéreset, mert szorítok, viszont egyre inkább úgy érzem, h mégis le kéne mondanom a csütörtök estés izét. Oké.

Keringenek a levegőben a varjak, alkonyarany ég alatt, fák feketén vetülnek elé csupasz ágaik erezetével, valamit mindih elfelejtek, nem, ez csak a körmöm színe.

Éhes vagyok, mert még minsig nem érkezett meg az, akinek kellett volna, mi ez az új policy, h titokban é hirtelen rúgják ki a gyakornokokat, elbocsátás az szebb szó, de tényleg, nem előre szólnak nekik, behívják, csomagolnak, addig hűdetitok. Kiváncsi vagyok, mennyi idő múlva lesz érezhető a hangulatban.

Emellett ott vannak azok a jelek, amiket leraktak valakik, sziklákra, fatörzsekre, elmosódó homokba írták a Valák Sarlóját, minket is vezetnek a jelek, hátha valami, ez legalább valami, ez legalább értelmes élet nyoma. Igen, volt megbeszélés szombat délután, felírjuk magunkat valahová. Kéménybe vagy az égre, szabadon választható szélerősség, és köpenyhossz.

Itt-ott szavak, és gondolatok, és egyéb ilyenek, de füst az egézelolszlik az ég alatt, majd lassanként felhőfátyolt von elé, költőien, nem úgy, nem úgy.

Na, itt a csaj, én meg éhenhalok, és kezd elszállni az együttérzésem.