Eső

Mindig is szerettem szakkönyveget olvasni. Pont ugyanúgy szoktam, mint a regényeket: az elejétől a végéig, nem csak a konkrét fejezeteket, amikre esetlge szükségem lehet, hanem úgy általában mindent. Azt hiszem , még a tankönyveket is így olvastam volna magamtól, bár hozzátenném, azoknál valahogy más volt a hozzáállásom, köszönhetően az iskolának.
A könyvtárból rendszeresen kivett-5-7 könyvből pár darab tuti valami ismeretterjesztő cucc volt, csillagászat, matematika, pszichológia, fizika meg az általánosabb tudományos-ismeretterjesztő sorozat tagjai, azok a szép kötésűek, olyat szerintem még ajándékba is kaptam, és nagyon szerettem őket. Aztán a gimiben először elfogytak a matekos könyvek a listáról, aztán a fizika/csillagászat is (emlékszem, elsőben még tartottam kiselőadást a csillagok életútjáról), a szociológi-pszichológia vonal még egyetem alatt is megmaradt, de asszem ott volt a mélypont, amikor nem olvastam semmi ilyesmit.
Azóta visszakúsztak az életembe, nem annyira orvul, hiszen pl a színészetről-rendezésről szóló könyvekből viszonylag hamar sikerült beszereznem néhányat, és most vettem észre, hogy kifejezetten élvezetet okoz egy-egy újabb szakkönyv a webdesignról, vagy játéktervezésről, és nagyon jó ezeket olvasni. Csak most már azzal a felkiáltással veszek ilyet, hogy " mert tanulnom kell valamiből!", nem azért, mert "hű, ez izgi, erről többet akarok tudni". Pedig. Pedig nagyon izgalmas olvasni arról módszertant, mire érdemes figyelni  egy játék döntéseinél, hogyan lehet ezt számosítani, statisztikázni, kiegyensúlyozni, vagy egyáltalán, mi a játék definíciója, vagy a másik helyen, milyen kategóriák vannak a karakterek megjelenítésére - vagy éppen, a html5-nek mi a története, és basszus, izgalmas érzés végre megfejteni a script-nek a különböző funkcióit és már lassan emlékszem is arra, hogy mi mit jelent.

Talán fel kéne adnom azt, hogy bármit tehetek, mert egyszerűen nem látok kiutat sehova, a vilgában nem bízom, a jó dolgok csak lényegtelen esetben történnek velem, meg az alapvető túlélés esetében, de úgy általában nincsen befolyásom  pozitív dolgokra, csak a negatívokra. (Lásssátok feleim, érdemees azért megdicsérni a gyereket, mert kitartóan dolgozott, és szép lett és jó a dolog amit csinált, nem csak felhívi arra a figyelmét, hogy tessék, ezt elkerülhetted volna, ha jól viselkedsz.)
Még mindig élénken él bennem az a megjegyzés, hogy egyenlőnek kell lennie a jónak és rossznak az életemben, és úgyis jön majd a jó. Hát nem. Ez így nem működik. Az élet, (mai, mint olyan, nem létezik, de egyszerűsíti a világról alkotott képemet) igazságtalan, és nem lehet semmit se tenni azért, hogy ne így legyen. Hazudhatok magamnak arról, hogy nekem is jár átlagban az, ami másnak, de ilyen nincsen. Ahogy a nálam sokkal rosszabb helyzetben lévőknek sem jár semmi azért, mert nincsen családjuk, mert nincsen rendszeres étkezés, vagy nincs elég bőrük, és esetleg a kommunikációra is képtelenek.
Talán annyit lehet tenni, hogy ne tűnjön "rosszabbnak" "kevesebbnek" mindez, hiszen az észleléstől minden viszonylagos, még akkor is, ha véletlenül nem az. Csak ugye, a társadalmi és szociális közös nevezőre hozott értékrendszertől el kell választani a sajátomat, ez meg kib nehéz. És a jellegéből fakadóan hazugság. Nem mintha bárhol is számítana, hogy mennyit hazudok magamnak, miért, kinek számít? Csak az eredmény számí, nem? Hogy ebből mi működik, mi nem, mások miről milyen visszajelzést adnak, a világ milyen visszajelzést ad. Csak tükörben látom magamat, csak a világ (és az érzékszerveim) jelzéseiben létezem.