Tudom, tudom, nem kellene a kanyarokat lesarkítani, de hányinger, fejfájás, másnap. Jó lenne ez, leszámítva azt utóbbiakat.
Tegnapi hangulat- és hatásmérő az kilengett, sok irányba, nem kettőbe, érdekes élmény volt, mondjuk így. Az összkép színes és pozitív, csak a lábam fáj még a gyaloglástól, a Városba keveredtem, az ég még nem volt egészen sötét, defelhős, és megint plafonja volt a narancssárga körútnak meg a belső utcáknak, az idegen, mindig -más-jut-eszember-róla homlokzatok és plakátolt -taggelt kapuk, az idegen ismerősség szakadéka, meg ezek a dolgok. Gondolkodtam azon, hogy mennyire érzek egyfajta hangulatot, de mennyire idegen vagyok itt, miközben rendszerezem az évekkel, 10 évekkel korábbi ide kötődő emlékeimet - az üzletek, amiekt karácsony közeledtével néztünk végig ajándékok után, a kapualjak, ahonnan ismerősökhöz lehetett felmenni, az idő,a mikor a színiiskolához erre jöttem, és felülírta folyamatosan a másvilág érzése, hogy közben azok után a nemlétezőhelyek és pillanatok után vágyódom, amiket a szemem sarkából és részlegesen látok, és szétfoszlanak, ha odanézek, és ezt tudom, hogy mindig így kell történnie, mert különben nem lennének ilyen vonzóak.
Számomra ez Árkádia. Az a hely, amit soha nem élhetsz át, amit soha nem láthatsz, csak sejtheted a létezését és borzasztóan vágyhatsz rá.
Néha így vagyok az életemmel is.