Ó, szent fáradtság, mindig, mindig, mindig. Hajnalig magyaráztam magamban angolul, hogy hogyan lehetett volna a Mass Effectben a Thane vonalat értelmesen lezárni, nagyon szórakoztató voltam képzeletben, tiszta stand-up, megminden, de elaludnom nem sikerült.
Célok, célok, mindenütt. Meg célkeresztek, és az ACME felirat. Álmomban jött zombi-pók, pudingként vágta a kés, amivel próbáltam megölni, de csak vicsorogva kacagott, hogy nem olyan egyszerű az, kékes kristályt töltöttünk bele, hogy feloldja. Leírva ijesztőbb és horrorabb, mint álmodva, ott tényleg valami tortaforma-emberforma tora beszélt. És persze valahogy tudtam, hogy én leszek az, aki majd meghal hősiesen, bár nem tudom, hogy mitől.

Én inkább nem is beszélnék. Szép kék zöld a körmöm, utolsó pillanatban töltöm a telefonom, megyek megbeszélni konstruktívan, és csak remélni tudom, hogy ez itt a 8-5 hatás, és minden jobb lesz,  mihelyt kiléptem a kék levegőbe. Pedig ma tulajdonképpen hatékony voltam, és ezek szerint tegnap is, mert a task-listámon alig pár feladat szerepelt reggel, és azokból a nagyját kipipáltam mostanra, a maradékhoz agy kéne, vagy valószínűleg kész vannak, csak ellenőrizni kell, és a határidő mindegyikhez több hét. Közben persze jöttek többször és telefonáltak, ahogy kell, nem baj, nem baj, hívtam fel neheztelő hangon a helpdesket, mosolyogtam kedvesen belépőre, legyen elég, legyen.

És persze most kell rájönnöm, milyen kib sok játékkal nem játszottam még, de az is borzasztó, mennyit nem játszottam végig, csak elkezdtem...