Definiálom újra magamat pár hónapja. elég intenzíven. Veszítem el a határaimat, és ez ijesztő. Merem állítani, hogy minden szappanopera csak kísérőjelenség, és ennek a folyamatnak a része. Nagyjából öt éve jelentettem ki Várgesztesen az egyik faltámaszba kapaszkodva, hogy pozőr vagyok, és baromira kényelmetlen. Mostanra vált kényelmessé annyira, hogy elindultam kifele, valamilyen irányba, csak épp nem tudom, hova. Azt hiszem, soha nem a zenék vagy a ruhák határoztak meg, nem is az, amit mondtam vagy vallottam magamról.
Csak a barátaim. Csak a körülöttem lévő emberek.

Nem tudom, hol vannak a személyiségem cölöpei, amire épülnek, amiről leomlanak a dolgok, nem tudom, van-e egyáltalán, amit fel tudok adni. Lassan építeni fogok, most már ideje lenne.
Nem dobtam el mindent, de nem tartok semmit sem megváltoztathatatlannak.
És, sajnos, nem tudom szabályozni a fonalakat, amik az emberekhez kötnek - sem az erejüket, sem a színüket. Utálom, amikor nem szimmetrikus. Főleg olyankor, amikor egyszer már elhittem.