Majdnem leájultam a létráról, úgy dobogott a szívem a második jelenet elején, ráadásul pár néző montda, h veszélyesen ráztam a létrát, ergo kábé az életemet köszönhetem a milliomos úrnak. Miután kimentem a színről, kezem-lábam remegett a kimerültségtől, éhségtől, meg a felpörgetett állapottól persze, és persze utólag már sikerült bőgnöm, ahogy a színpadon nem. A próbák pörgéséhez képest az előadás alatt a nem játszók rettenet letargikusak voltak, ami részben okos, mert energiatakarékos, másrészről azért nekem pl rossz, mer' az elején túl vagyok mindenen, és így olyan magányos a nyeregben, mióta meghalt a ló. Fura volt, no.
Napközben Szkanarellt magoltunk, főttünk a melegben, megint csak nem volt nagy hype, de ez itt nem zavart.
Banketten meg kivételesen jól éreztem magamat. Ez köszönhető annak, hogy volt egy nagy osztályösszeülés és lelkizés, meg összetegeződés Tanárúrral, meg annak, hogy ittam két felest, és ettől amaradék időre teljesen kész voltam - meg ugye a múltkori elhatározásomnak, h ha ő így, akkor én is. Szappanopera lezárva. Aztán majd akkor hiszek neki, ha lila hó esik. no. Nem vagyok hajlandó csak akkor a haverja lenni, amikor épp kedve van hozzá.
Kérdés: valóban gáz vagyok, ha ittam, vagy valóban vicces, vagy mivan? És tényleg vannak olyan emberek, akik elhiszik rólam, h pont olyan szőke vagyok, amilyennek mutatom magam?
2 megjegyzés:
Aranyos voltál becsípve. Nem bántásból mondom, tényleg. :)
eltárs
ehehe :D akkor jó. ez azért részbn szándékos :D
Megjegyzés küldése