Kib szürreális a ma este. Még tart, pedig végül nem vettem még cigit sem, h roppant pozőr módon rágyújtsak mondjuk a Margit-hídon hazafele menet (sőt, ezúttal nem sétáltam haza).
Kijöttem a cyborgos filmről, zombi üzemmód on, nem gondolkodom, csak vagyok. A villamoson aztán egy vénrokker magyaráz nagy hangon, nem értem mit, csak a hanglejtés jut el hozzám. Jobbra tőlem cigány fintorog az öregen, akihez még leül egy hasoló beszélgetős fazon, üres is a tér körülöttük. Még egy bizonytalan, sebes halántékű hajléktalan, és minden rímel a filmre, csak épp itt senki nem szép, senki nem különleges. Ja, meg szemben velem a tükörképem (a villamos tükörképei kifejezetten előnyösen mutatnak, bárcsak a valóságban is ilyen... árnyékos lennék ), azt hiszem, elmenne vámpírnak, ha nem én lennék benne. De én vagyok, sajna.
Leülök, volt osztálytársam huppan elém, megkérdi nem megyek e vele a Buddhabícsre szalszázni. Folyamatosan dobol az egyik, a másik, majd mindkét lábával. Én mosolygok, kómás nyugalomban visszautasítom, megkérdem, hol tart az egyetemmel, mikor megy guglihoz dolgozni Svájcba. Kicsit bevéreztek már a srác szemei, azon gondolkodom, valóban ő az, vagy csak keverem önmagával. De tuti ő az, csak már nem ismerem a volt osztálytársaimat.