Szóval. Még mindig nem írom a tervezést. Izé. Ma megint pörgök, mint faló a körhintán. Kolléganők kacarásznak rajtam, legalább szórakoztató vagyok.

...

és átlátszó a levegő, (és aludni volna jobb), és félek. Képtelen vagyok írni ezt a kib. diplomatervezést, képtelen vagyok összegyűjteni a gondolataimat, és felhúzni magamat ezen a lejtőn.

Hazafele régi U2 számok mentek a fejemben, a War albumról,


hozták a ballagás szagát, tavasz van, és régen éltem meg ennyire. Közel érzem magamhoz a 17-19 éves koromat. Ahhoz képest, hogy negyedszázados leszek hamarosan... abszurd. Mármint az utóbbi. Hiszen iylen idősek voltak... jópáran az ismerőseim nem is olyan régen, amikor még éppen csak kis huszonéves lettem. Nem baj, majd egyszer csak megint változni fogok, és majd hasonlítani fogok egy másik korosztályra. Nem azért vagyok, hogy ugyanolyan legyek.
Amennyire értelmetlen ez a recepciós munka, amennyire nincsen egy síkban a törekvéseimmel, annyira sokat segít. Amíg nem hiszem azt, hogy én ez vagyok, és semmi több, addig jó. Majd, amikor ez lesz, akkor majd lesz gótulás és fogaknak csikorgatása, de addig átszaladok a nappalokon.

A tündéreknek az árnyékokban az a feladatkörük, hogy másfajta súlyt rakjanak a nyakunkba. Amit gyűlöl az ember, és normális életről álmodik közben.
Ha nincsenek tündérek, akkor legyenek a normális problémák akkorák, mint az álmainkban, és lehet teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, és néha néha félni, hogy körúton járkál a november, az utcaseprő szegény beteg ember aki ott fütyürész ablakunk alatt.