a nem annyira és a talán határán.
2 perc múlva zárok, aztán megyek próbára.

és ilyenkor jutnk eszemb a naplemente előtti hosszas séták hazafelé, ezek nem azok a dolgok amiknek értelmül van, tudom, hogy mi következne a történetben, de nem tudom, hogy a szereplők hogyan érik el. Nem tudom, hogy a másodpercekké bomló időből hogyan lesz egész, hogyan lesz az a szín, az a hang, amit el akarunk érni, amit ki akarunk keverni, és nem tudom, hogy jobb lesz-e valaha.

A bizalom maradhat, de nem, az nem tud, mert csak a szín létezik, meg a nem létező tükröződés, a tükör túloldala, ami csak a fejemben és a te fejedben létezik, ez a tavasz egészen pszichedelikus hatással van rám.
legközelebb egyszerűen átsétálok a túloldalra, ott a felfedezés és a játék valóságtalansága, 3D-ben, itt csak absztrakciók léteznek és ítéletek és kategóriák.