az van, hogy nem kellene ilyen lazának lennem - vagy talán, pontosabban, nincs rá különösebb okom, de egyszerűen képtelen vagyok most. Komolyan venni a munkahelyem. Tegnap kimentünk vidékre, mappákat rendezgettünk, aztán tartalomjegyzéket hegesztettünk hozzá, és közben fülledt meleg volt kint a kertben, a mellettem nyitott ajtón túl, harapni valóan zöld fű (mondanák a lovak, de komolyan, kiskoromban étvágyam lett a  parázsra, amikor a gebe jóízűen elfalatozta azt, és csodaparipává változott), és leolvadt az agyam, de volt ennek változatosságnyi értéke is. És utána jó érzés volt visszajönni arra, hogy szükség lett volna rám már napközben is, mert kivételesen pont.

Holnap szabadság, meg egy interjú, perszehogy izgulok, nem értem ezeket az embereket, az izgalom a normális. Tegnap este kellemes énekóra, én szeretek este lenni, mert akkor már vagyok annyira fáradt, hogy könnyebben ellazuljak. Persze Zoltán egy pillanat alatt összehozta nekem a stresszt azzal, hogy ha elég jól és jót éneklek, akkor belerak a műsorba - ha teljesítenem kell, akkor még izgulok, jé. De annak örülök, hogy még így is elég meggyőző volt a harmadik a bemutatott énekek sorában ahhoz, hogy megvegye. Úgyhogy valószínűleg én is fellépek a többiekkel. Hogy miért mindig ilyen utolsó pillanatban esem bele ebbe a műsorosdiba, nem tudom, ez már hagyomány.

Némi koncentrációra lenne szükségem az esti zenekarpróbához, Azt már látom, hogy nem, nem vagyok hegedűs, csak egy csaj, aki az éneklés mellett esetleg hegedűl is. Nekem ez így jó, és most saját szólamot sincs kedvem írni, bár, lehet, hogy sikerül valamit összehozni, csak... csak elő kéne venni otthon is a hegedűt. Na, tessék, ez is bizonyítja, hogy nem, nem vagyok hegedűsnek való, mert nem gyakorlok. (Tessék megfigyelni, énekelni meg éneklek, egyre rendszeresebben, mióta később sötétedik.)

Nem elfelejteni a kötéltáncot, ugye. Szerda van. Világos-szürke-kék.