Jó, h itt bent nincs olyan meleg, mint kint. Most volt tűzriadó, lezavarták az egész épületet a levegőre, negyedóra alatt vissza is jöttünk, bár még az iroda többi felében gyanús a csend. Most jó ülni - na ja, a kondícióm rettenetes,valóban szükségemlenne komolyabb testmozgásra, és fogok is, elhatároztam, csak a mikor, az kérdés.



Meg elolvastam ME3 infókat valahol, végre név szerint is említették Thane-t, h ő is ott lesz... valahol a sztoriban. Remélem, nem csak egy szomorú haláleset lesz belőle. Bár... mesélőként ezt egy reális fordulatnak tartom. Kitűnő lehetőség bevonni a játékost - amennyiben ennek hatására cselekedhet a továbbiakban.
---

de azért inkább lennék már máshol. nem tudom, mi lesz próbán, fáradt vagyok, nincs nálam a bérletem, mert otthon felejtettem, és... igen, ez a napsütés. kiszívta az erőmet. Vagy nem ez, hanem minden más, ami nem is létezik, a telihold, az időtlenség, a nemtommi, nem akarok akárkikkel beszélgetni, kommunikálni. Úgy általában persze nem vagyok sok emberrel kapcsolatban, közülük meg nagy arányban vannak azok, akik jelen helyzetben sem akárkik, de... de.
Magam elé idézem a villamost, a napsütést, ahogy ilyenkor már nem éeti a bőrömet és az agyamat, friss lesz a levegő, igen, hegedű lesz a hátamon, a kezemben meg a Hobb könyv, illetve még zenét is hallgatok, mi kellene még?
Mi hát, idő, idő időa füves tengeren, fák árnyékában, Valami nagy víz illatával- nem emlékszem, milyenlehet a tengernél, de a Balaton tökéletes erre a célra, de egy kis bányató is (ha arról nem az jut eszembe, hogy mély és könnyű belefulladni), vagy a hegyek, vagy a Duna partja fákkal, az is jó, a Budai rakpart, oda nem tűz a nap ilyenkor, és legyen csend és levegő.
És világos célok és irányok, és nem ezek a kötelek és láncok, amik nem tűnnek erősebbnek a pókhálónál, és valójában azok, de olyan sűrűn befonták az életünket, hogy nem vehetünk levegőt sem akárhova, mert a mellkasunkat már körbefonták. Ha az ember nem gondol arra, hogy be van zárva, akkor nincs klausztrofóbiája, ezt megtanultam, inverz módon, mert, ha elképzelem a bezártságot, akkor elindul a pánik is, és az nem jó, ó, nem jó, bár sohasem voltam (szerencsére) igazi pánikbeteg, csak a szakadék széléis jutok el, vagy a tériszonykor, magasságba, ja igen. Maradtam már fent kőfalon majdnem, olyankor megmozdulni nem merek, és az agyam felkészülni próbál a zuhanásra és a becsapódásra (igen, még másfél méter is ki tudott hozni ilyet belőlem, bár a mellette lévő 20 méter már jogosnak tűnhetne avatatlan megfigyelőnek, de... nem.)

Megragadni a valóság szövetét, félek, hopgy lyukakat hagy benne az ujjam, de valószínűbb, hogy a körmöm szakad be, legalábbis érzésben hasonló utána, valami elveszett, ami az előbb még megvolt, ismerős? Tisztább és egyszerűbb olyankor, amikor egy dallam úgy átjárja a testemet, hogy érzem az olthatatlan lángot, az jó, nem pedig ez a rohanás az úton, miközben reménykedem, hogy egyszer csak alám kap egy szellő, és repülni fogok. Álmomban mennyire egyszerű. Pedig még ott is küzdenem kell az igazán jó álmokért, és reménykedni benne, hogy a kövtkező majd jobb lesz. Nem, ott sem egyszerű.

there is nothing to fear
if agression is the result of fear
the fear is the fear of agression
so if you are afraid of the agressor
you are afraid of a person which is afraid of you
a person ruled by it's fears
and why should you be afraid of someone who is behaving like a small child in the darkness

break in the circle we are living in
and don't be afraid, there's nothing to fear