na, a porszívót behoztam már a szobába.

nem vagyok annyira másnapos, mint féltem tőle, úgy tűnik, a három whiskey se sok. érdekes, hogy most pont ez, bár bejönnek azon tulajdonságai, hogy pozőr ital, lehet baromi lassan inni, és így az íze is minimum érdekes.

a tegnapi utolsó csütörtök Krimó megerősítette bennem azt az érzést, hogy ezek értékes, de legalábbis érdekes emberek. úgyhogy most abban a megtiszteltetésben van részem, hogy majdnem teljesen érdekes és izgalmas emberekkel veszem magam körül (igen, értsd bele magad ;)).

a dohányzási gesztusokat érdekes trip másolni félrészegen, ijesztő, hogy mibe lehet így beleérezni. de fókusznak kitűnő, úgyis az agyba való beleolvasási képességet szeretném szupererőnek :]

hát én meg mit keresek itt. az addig oké, hogy elegáns fél óra késéssel értem be, kicsit sántítok csak a bakancsban, és a piros-fekete harasnyám ideális gótlingot farag belőlem.
de itt. mit. csinálok.
valamit dolgozni kéne. rákérdeznem dolgokra, elkészültek-e. listaszerkesztés, jól van.

a feneketlen-tó még mindig jó hely, hó nélkül is. és eső nélkül is. arra sem most ébredtem rá, mennyire szeretek a Bázison lakni - erre pontosan karácsony alatt jöttem rá, hogy otthonosabb és biztosabb, mint a szüleimnél. life, that's what happening.

nem ártana mondjuk időt töltenem magammal, mert a karácsony a családról szólt, ez a szürreális időszak pedig megint a meló plusz emberek érdekes, ámde lassan nagyon kimerítő időszaka. Úgy mondom ezt a kimerítőt, mintha nem ebből szereznék erőt az élet maradék részéhez. Mindegy. Időnyerő. Vagy holnap, a szabadságom napja alatt nem megyek sehová. (Nyilván.)

Amúgy sem értem.
... asszem, amúgy  nem érzem magamat biztosnak a saját bőrömben. mintha nem ott, nem én nem valaki lennék, és ez egyszerre nyilvánvalóan nem igaz, mert ez csak egy kívülről nagyszerűen körbeírható személy túlbonyolított gondoltmenete. De. De. De nem tudom meghatározni önmagam. És ez (még) zavar.
... és különben meg a nem helyénvalóság érzete annyira erős a mostani érzelmi hullámzásomban, hogy az még rak rá némi amplitúdót. Ha tudnám, hogy mitől van, akkor vagy validálhatnám, vagy pedig rájönnék, hogy léggömböket fújtam bele az agyamba. Azért lebeg néha a koponyám.
Holnap egész nap mosni, talán porszívózni, mosogatni és játszani fogok. Esetleg főzök. Anyámat hívtam volna át, de ahhoz nincs elég erőm, emg rendrakásom meg ilyenem. Bár, még az is lehet belőle, mert, ha felhív, akkor rájövök, hogy az a legegyszerűbb, áthívni, mert akkor tuti kitakarítok valamennyire.
A megfelelő szögből nézve tényleg egyszerű vagyok, mint a faék, csak ezzel nem vagyok egészen kibékülve (haha), ezért igyekszem úgy fordulni, hogy ez ne látszódjon. Túl gyakran vagyok tükör. Az, amit a számomra fontos emberek szeretnének látni bennem.
Hű, ez degót volt, és szerencsére nem teljesen igaz, de.

(mer például melyik vagyok én, a szomorú-gót gillz, vagy a vidám-humoros gillz? a mindkettő, csak felváltva az igazi, nyilván, de valahogy ezt nem tudom elhinni.)

ha megiszom a kávét, felébredek? komolyan. namár.
úgy tűnik, tegnap este megártott a sok kóla, mert baromi nehezen aludtam el a hajnali időponthoz képest. ha ma reggel nem kellett volna felkelnem ilyen korán (mint mindig), akkor persze nem lett volna vele semmi baj, a kinti ködbe kitűnő dolog bámulni, meg van könyvem is megminden. De a tudat, h másnap reggel ki leszek ütve, az nyomasztott. És tényleg.

Ma reggel végre bakancsban jöttem be, viszem a csizmát sarkaltatni, és megy ez, nem is sántítok jobban mint a felemás-sarkú csizmában. Sőt.

És közben azon jár az agyam, hogy igen, a saját szabályaim szerint következetes voltam.
Lehet, h ezek a szabályok fasságok, ez mind vitatható, de nincs igényem külső igazolásra. Asszem. Belsőre viszont igen, és beszélgetnek bennem a hangok, és nem mindig szeretem őket hallgatni. Nem, ez nem igaz. Azért vannak, mert szeretem őket hallgatni. Vagy csak megszoktam és megszerettem őket, de ez egy másik világkép, és lényegileg tök mindegy, melyiket választja az ember.
Mindenesetre fura ez az egész. Well, elfáradtam. És saját motivációimat is izgalmas felfedezni ... időnként. (Ja, izgalmas, ahogy a földrengés, karácsonyi tömeg és a villamosok lázadása is.)

Btw, feltöltöttem a telefonomat, újra elérhető vagyok a sajátomon is.

éjszaka arra ébredtem fel, hogy még mindig fáj a fejem, ami már délután elkezdte, és este olyan fél10kor inkább elaludtam. Úgyhogy algoflex, és szerencsére segített, de csak azután tudtam újra elaludni, hogy elkezdett hatni a gyógyszer. Nem jó ez így.

Mavalahpgy meg kellene csinálnom mindent, amit csak tudok a melóban, hátha így jobb. És bár iylen lenne minden nap, legalábbis most annyira kellemes nyugalkom van melóban :D

Szegény Ramis, összefoglalva. Najó, annyira nem. Vagy mégis?

Fél üveg csokilikőr fogyott el, mindenképp takarékosabb, mint a kevésbé tömény alkoholok, emrt ezt nem lehet gyorsan inni.

ma az van, hogy a szobám búsan néz utána - igen ki kéne takarítani, rendbe rakni. De mennem kell megint át, ebédre, utána meg már készülök valami mesével Ramisnak.
Nem tudom, miért van Húsvéti hangulatom, talán a fény intenzitása miatt, ami pirosra festi a szobát, karácsonykor nem szokott ekkora napsütés lenni.

ajándékot majd holnap kapok, viszont az öcsém szemlátomást nagyon örült mind a whiskey-nek, mind a vonatosra dekupázsolt doboznak. Erre most roppant büszke vagyok.
Néztünk öcsémmel Süsüt, a zenéje még mindig ugyanolyan meglepő időnként (köszönhetően az ügyes... hm... másolásnak), a király még mindig szívdöglesztő, meg ilyenek.
Beszélgettem apámmal, az jó volt, főztem anyámmal, az is meglepően nyugis volt, persze a tepsis túrós csúsza az igazán nem egy nehéz meló, nem is sikerült elrontanom, a hal rántása már vacakabb mert utálok panírozással szöszölni, és a hal megsülése elég határeseti dolog volt, de. De ehető lett.

A karácsonyfám megint a fekete műfenyő, tavaly okosan raktuk el, az egyforma ágakat egymás mellé, most nem kellett sokat kombózni azzal, hogy mi hova. felpakoltam a gömböket, aztán a random dolgokat, amikre a lakásban rábukkantam, de majd örömmel várom a hozzájárulásokat, ha valakinek kedve lesz kiakasztani rá valamit, különös tekintettel a jelenlegi és leendő lakótársaimra. Egyelőre az előszobában kell kerülgetni, de tulajdonképpen beférne a szobámba, ha nagyon kéne. de nem kell ide.

Camelt hallgatok, ez tipikusan apám zenéje, de sokat hallgattam ilyesmiket megboldogult tinédzserkoromban, amikor még bakelitekről meg kazettákról kellett zenét hallgatni, őskor, mi?

Küldeném sok szeretettel minden geek, tolkienita, havernak és barátnak és ismerősnek.
Sajnos egy NPC-m karácsonyi köszöntését már ellőttem, úgyhogy csak annyit tudok mondani,
hogy
Boldog Karácsonyt!
ó, igen.

A reggeli köd, ami elfelejtett felszállni a városról, mire kiértem az utcára, még eltakarta a templomtornyot, meg súlyosan gomolygott a Gellért-hegyen. A Duna fölött is, kitakarta egy kicsit a rakpartot, ó, igen (dúdolgatja magában).
Tudnám ám ezt nézni egész délelőtt. Tökéletes.

Na, persze, jön elő a fény. mért teszi. Mért. Mért. Mért.

Most kicsit kifáradtam, szabad ezt, ugye? Így a hét végére, érted. Év végére. Vatevör.
Álmomból felébredve angolul folytattam párbeszédet valakivel, aztán rájöttem, h mi nem stimmel, és inkább aludtam tovább.
Mostanában felébredek az éj-hajnal egy pontján, örülök neki, h még nem kell felkelni, és alszom tovább. És igyekszem nem félni. Sikerül, egyelőre.

Tegnap voltam karácsonyi panel-bulin, az évek rárakódtak a helyre, az emberekre, ismerős a szoba, a lépcsőház, meg a konyha, és a szituáció. Csak mostanában már gyerekek rohangálnak, nem kutyák, állásról beszélgetünk, nem egyetemről (najó, arról még egy kicsit), és éjfél előtt hazaindulunk, még az éjszakai előtt.
Örülök, hogy nem vagyunk összejárogató párok, hogy a baráti társaság nem feltétlenül a munka, család, házimunka szünetére jutó langymeleg pocsolya. Ha van, amitől kiráz a hideg, akkor az ez. Örülök, hogy meg tudjuk osztani időnként egymással azt is, ami személyesen szar, nem politikáról vagy válságról beszélgetünk (nyilván kell ilyen is), hogy el tudjuk egymást fogadni a sugárzó rosszkedvvel, vagy a kifakulással együtt is. Azt hiszem.
Bizonyos szempontból tök olyanok vagyunk, mint az Elcseréltek, úgy próbálunk normális életet élni, hogy, ha megtartjuk önmagunkat, sosem lehetünk normálisak. Oké, ez inkább a régi dreaminges settingre hajaz, ahol el lehet veszteni a tündér-valót.
Jégbe-fagyott emberek, olyan könnyű vegetálni.

Utazó vagyok, szigetek között, tengeren, vagy az űrben, bolygók között. Világok határán. Sosem fogok egy helyre tartozni teljesen. Ez van.

na, főnök nincs ma melóban, de utolsó pillanatban (értsd, este 10-kor) megtalálta a pár hete elküldött méljeimet, és kiadta feladatba, h még idén intéztessem el őket. Dolgozni kéne tehát.

Ajándékokkal még mindig bajban vagyok, de majd csak lesz valahogy, ha időt találok rá. Pl. ha pénteken hamarabb hazaengednek, akkor zenét a fülembe, és vakmerően bemegyek egy plázába megint. Leszarom, hogy tömeg van, sokkal kevésbé jelent ez nekem problémát, mint az ismerősi körömnek.
Rá kellett jönnöm, h én egy extrovertált ember vagyok. (Muháháháháháhá)

Énekórán kiderült, hogy a szar hangosítás megviselte a hangomat, de jól szórakoztunk, asszem.
--

igazából hozzátehetném, hogy dolgok történnek, de nem teszem.

na, pár perc a mai napból, aggasztóan nem sikerült az időt felhasználnom, a task-listán az utolsó, nem-bepipált dolog már egy ideje ott figyel. Gondolkodni kellene hozzá.ELkezdeni. Ahogy a minden mást is, amit szeretnék - css-hegesztést a futó, vagy nem futó, de érdekes projektekhez, írni, mer van mit, ilyenek.

jajbasszus. most hirtelen fejbecsapott ez, de csak felületes nyígás. az ajándékokkal kapcsolatos az már akutabb probléma, hirtelen nem is tudom mi lesz. (jajmilesz, milesz.) Csak anny... annyi... fáradtság. Fáradtság. Talán.

A koncert-féleség tegnap jó volt, még a hibák ellenére, emg annak ellenére, hogy látszott a hegedűbe kapaszkodó, egyre fehéredő kezemen a feszültség.

óisztenem, megtaláltam a vámpíros performance-ot megint :D

egy kicsit nyugalmasabb asszem. rögzíteni kell, hogy most alapvetően jól érzem magam, és a furcsább, hogy nyugi van, ami a körülmények ismeretében furcsa. Nem lett kevesebb a programom, és nem találkozom kevesebb emberrel. Vagy - talán de, kevesebb emberrel találkozom, de most velük többször. Bár, még ez sem igaz, mindegy. Hű, ez bonyolult. Ha lerajzolnám, egyszerű lenne, de az egyszerű dolgok unalmasok (nem).
Lélekben sehol nem vagyok köszönőviszonyban sem a karácsonnyal, még csak rorate-ra se sikerült elkúsznom, és nem hiszem, h menne, mert holnap reggel nem vagyok hajlandó korán kelni. Talán csütörtökön. Talán. Pedig marhára nincs messze a szentimre, ezt rendszeresen meg kell állapítanom. Ajándékokon végre elgondolkodtam - na, az is durva, hogy tegnap este sikerült odafókuszálnom a papírra a névsort. Basszus. Vannak dolgok, amik nincsenek az általam elvárt helyükön.
(jé. jé.jé. elismétlem háromszor, a hatás érdekében. Tudod, a dolgaid soha nem léesznek az általad elvárt helyükön. A legtöbb, amit elérhetsz, az az, hogy másoknak úgy tűnik.)

Oké, azt azért örömmel látom, hogy vannak a fejemben, akik nem hagyják a békés unatkozást. Kösz srácok.

reggel észrevettem, hogy mennyire sötét van, pedig nyilván nem szokott, és eszembe jutott, hogy nemsokára vége az év legsötétebb időszakának., és ez szomorú, nagyon szomorú. Pláne úgy, hogy már megint kevés a felhő az égen. Kevés időjűrűsi jelenséget találok kiábrándítóbbnak, mint a kevés felhőt, vagy a felhőtlenül tiszta eget. Oké, éjszaka, ha vannak csillagok, akkor rendben.

álmodtam egy csomót a ma esti fellépésjellegű próbáról,kiváncsi vagyok, mit sikerül összehoznunk. Ma reggel ennek, meg a tegnapi Írórendnek köszönhetően a hegedű, notebook, táska, zsinórós zacskó, meg persze a széteő zipzár a kabátomon.

Hát ennyi.

és hirtelen délután félnégy lett, pedig ezt reggel nem gondoltam volna.
a spontán programok jók és kellenek, azok jelentik azt, hogy az ember képes mozgásra irányváltoztatásra vagy bármi értelmesre úgy általában. Vagy csak ki kell lépni komfortzónából ugye.

elnézek a kéket oldó levegőbe itt balra, és szép az ablakra vetülő szoba sárga tükörképe is.

az, hogy a halálos kimerülést meséltem le a játékosaimnak, miután ők megtervezték és kitaláták helyettem a rokokó-steampunk esküvőt, szertartásostul, a belső hercegség építészetével és humoros adminisztratív túlkapásaival együtt - nos,. az ... az. a másik fele egyértelműen bejött, mert készültem, és van az úgy, hogy imprózni is tudok fogaskerekek közé tekeredett csipkéket, de ezt még agyam teljességében se tudtam volna reprodukálni. Ellenben a halálos kimerültséget azt hiszem, érzékletesen írtam le, amit az egy hetes gyorsfelkészülés okozott a karaktereknek.
párhuzamok? milyen párhuzamok?
most örülnöm kéne a szabadidőmnek, de fáradt és ... kiürült vagyok hozzá. Elmúlik, mondom magamnak csendesen, és elnézek a... a... semmibe, ami... ööö... nem terpeszkedik sehol, mert ez mind túl költőien szép a valósághoz képest. nincs semmi minta, ezek mind illúziók, és a nemlétezés pereméig is el tudnék nézni, ha akarnék, tudomám.
Erre az egészre nincsen igazolás. Nincs értelme a hogy érzed magad kérdéseknek, mert nincsen értelme a kib hangulati ingadozásaimnak, ez biztos csak az időjárás, a hormonok meg egyéb biofiziológiai dolgai  a testem és a külvilág kölcsönhatásának.

persze, amikor másokkal beszélek, az jó, tegnap Drímőrrel valóban jót beszélgettünk, megdöbbentően bölcs(nek tűnt, de mit tudom én az ilyeneket), nagyon jól esik a barátaim ragaszkodása vagy akár jelenléte, a lazának szánt óvatos tapogatózás, meg nyilván bármilyen bók, és mindennek azt kellene jelentenie, hogy enkem most jól kell éreznem magam. hát neM? (nem, mert a dolgok nem egyszerűek.)

azért persze, ha belerúgok kislábujjal az ágyba, az nem a világ vége. de kurvára fáj. pláne, hanem tudom, hogy mibe és mikor rúgtam bele.

határozottan a mesére kéne készülnöm, mindjárt beizzítom a papíron rkeatív folyamataimat, kell hozzá ... ööö... igen, meleg, fekete tea, hátha a reggeli kávéva...
a nap besiklott a piros függönyön át a szobába, földöntúli bekacsintás ez így az igaz téli szombatomban, igen, igen, a varjak károgása hiányzik még, és a hősök vonulnak majd meleg ital mellé, szitkozódva, hogy miértz télen kell hősnek lenni.
vagy csak a túlélésre figyelnek, és közbe-szúrva jelenik meg a szépség jégcsap erejével, sötétkék ég elé feszülő pirosan izzó függöny, helló.
ahogy a levegő az esőtől, úgy az ég a felhőktől lesz létező valami.

komolyan, lemegy a nap, és kezdek jobban lenni.

áhháháhháhhhááháhááá

Nagy levegőt, erőt.

Ne sikerült felébrednem, csak lassan kecmergek ki ebből a párából és ködből, ami körbevesz. Pedig az idő gyönyörű. Na, kb ennyi. Ma rewggel kifejezetten úgy érzem magam, mintha valami rpg-ben lennék egy számítógép képernyője előtt, és lehet választani  a különböző stílusú válaszok között, és a renegade pontokra hajtok. pedig a lelkem mélyén lepke vagyok, ezt tudjuk már idők óta.

jesszusom, mennyi az idő. azt hittem, kb másfél órával kevesebb.
--

tényleg meg és újra kéne írnom a régi cuccaimat, amikről Inszéjn azt mondta? Hű. igazából - úgyis mindig ugyanazokat a dolgokat mesélem el :D

na, ez a beszélgetés jó volt, szükségem volt rá, több dolog miatt is. Bizonyos dolgok tök ugyanazok maradtak, bizonyos dolgok meg tökre nem, és ennek örülök.
kaptam pozitív visszajelzést, meg teljes döbbenetemre sikerült használható dolgot mondanom (miről, miről, regényírásról, ennek, úgy tűnik, most van a szezonja, jut eszembe, Tapsi, Noiz, Angwen, írjatok szorgosan, meg mindenki, akinek nem mondtam, hogy szekálni fogom ezzel, elfogytak a regényeim, olvasni akarok(ez így hihető?)).
illetve egy odavetett fél mondat elgondolkodtatott a Fontos Dolgokról, amikről nem beszéltünk, csak kicsit. és ja, igazából semmi meglepő, csak konkrétan megfogalmazható kérdésekké kristályosodtak ezek így mostanra, és nem tudom még egészen a választ. a helyzet nem egyszerű, mert egyik oldalról marhára az (de tényleg), a másik oldalról viszont felmerülnek az egyéb szempontok.

csak ne lenne ilyen hamar alvásidő, ne kellene munkában lennem, mert most kezdek erőt érezni a Még Fontosabb Dolgokra is.

(a nagybetűzést meg most befejeztem, bocsesz)

én most nem tudom, miért fázom ennyire, és, ha mondju beteg vagyok, akkor hazamenjek-e, vagy próbáljam estig kihúzni.
óbasszus.

nem, igazából nem.

a váratlan dolgok meg alapvetően jók. challenge accepted.

"ez is olyan gillz-féle mondat"
asszem ez sikerélmény, ami fontos nekem roppantul. még akkor is, ha írástechnikai hibáról van szó. a hosszú mondatokról, természetesen, amiket én épp, hogy fel tudok olvasni egy levegővel, vesszőtől vesszőig, és körmondatokká válnak, és el lehet veszni bennük, mert a végük - nos, a végük alig látszik.

ja, meg a szétcincálás közben kaptam elég pozitív visszajelzést is, most tényleg azt kéne megtanulnom, hogyan folytatok és fejezek be történetet. Még akkor is, ha mindig ugyanazt mesélem el különböző szavakkal (többnyire).
(ebben se volt vámpír (még)).

tegnap este noir eső volt, az esőm az esőm ideért (és mára eltűnt borzasztó), a Bázis sorozat mondjuk átalakult a Fenekelten-tó sorozatává, vagy valami ilyesmi, de töretlenül halad előre.

elolvastam a tükörésfüst előszavát, már nem is emlékszem a novellákra, 2005ben olvastam őket, jó lesz ez. asszem arról tudom felmérni a lelkiállapotomat, hogy kéeps vagyok gaiman novellákat (vagy egyáltalán, novellát) olvasni (tehát jól vagyok).

még csak kedd van.

ó, juteszebe, tegnap az előadást megnézte Farkas, mert idehaza jár épp, kimenőt kapott a cirkuszból. És voltak cirkuszhoz illően szüreális sztorijai, örülök, hogy láttam, és annak is, hogy a sztorizásra már eltűnt a manírjainak egy jelentős része. Pont egy kicsit volt ijesztő az, ahogy a találkozásokat kezeltük a társasággal, a túljátszott puszipuszik és sziiiák, majdnem hazamentem emiatt, pedig. (Pedig akkor még aszitted, hogy másnap beteget jelentesz.) Kedvelem a Társulat tagjait, sőt, van, akit a barátaim közé számítok, de ez így túl sok volt.
Viszont volt agyam, és egy kólát meg egy baracklevet ittam mindössze.

geek

"Nem lesz hosszú beszéd, én most mindenkit kibaszottul szeretek, mindjárt karácsony, maradjunk együtt és életben!"

- Sévere, 1999 dec. 24., Rouen

aggódom, túl sok bókot és dicséretet kaptam mostanában.
Amennyire igényem volt mindig is erre, annyira nem tudok mit kezdeni vele. Sose tudtam a dicséretet rendesen kezelni/elfogadni, már az általános iskolában is kínosan éreztem magamat, amikor megdícsértek. Mostanra annyir összeraktam, hogy msolyogva megköszönjem, megpróbáljak örülni neki, mi több, elhinni. Vagy legalábbis elnyomni azt a pánikot, ami ilyenkor érthetetlenül elfog.
Nem értem.

Mindegy, nem fogok ettől most befordulni, amúgyis, kezdem szánalmasnak érezni a semmin való őrlődést.

Másnap

Két óra múlva az RS9-ben kell lennem, most azon gondolkodom, hogy logisztikailag mi van mi előtt:

• jelmez-kellékek összeállítása
• zöldbabfőzelék végét megenni
• szerezni még kaját
• lázcsillapító
• egyéb

annak örülök, hogy tegnap hagytam még egy kis kávét, bár a kávéfőzés talán nem annyira vészes dolog. nem tudom.  Nem aludtam annyit, amennyit hittem, fél11kor végleg felkeltem, ez mondjuk hat óra, az nem annyira kevés. Érzek kezdődő tűszúrásokat a torkomban, és az ágyból kiszállás hasonlóan koordinálatlanra sikeredett, mint az ahogy belezuhantam, de az okok nem egészen ugyanazok. Vagy de, csak nem közvetlenül. Ma megfontolt és óvatos kismamát fogok alakítani.

A csettali jó volt, legalábbis nekem sikerült jól éreznem magamat, meg azért azt láttam, hogy másoknak is. Most sem jut eszembe korábbi alkalom, amikor ennyire berúgtam volna, vagy ennyire egyenletesen. Talán anno  az egy-két deci boros beszélgetések alatt, de... de kétlem. 

Voltak beszélgetések, amikre már nem mondhatom, hogy szürreálisak voltak, mert lassan ez lesz a normális, és az jó, és erről meg eszembe jutott a szomszéd teraszra nyíló borostyános falba vágott ablak, amiből este fény szűrődött ki és baráti csevegés, és az agyam okos bohémokat rakott mindig oda, és ezt akartam magamnak, hogy majd egyszer nekem is legyenek olyan barátaim, akikkel beszélgetünk a világ szövetének fontos dolgairól. És vannak. 

Megittam a kávét, feküdnék vissza. Nem lehet, nem lehet.

Azon gondolkodom, hogy vajon mi az, amit valóban máshogy gondolok/érzek józanul, mint berúgva, de... örülök, na, ez a kontroll azért megmaradt. 

Azt meg kikérem magamnak, hogy a gótoknak nincsen öniróniájuk. Anno ezért szerettem bele a szubkultúrába, a gótság mindig az élet sötét iróniáját jelentette számomra. Az őszinte alkonyatba bámulást, és közben az őszintén keserű mosolyt, mert mind pozőrök vagyunk. Anélkül nincs értelme. 

Persze, vannak olyanok, akik teljesen komolyan gondolják azt, amit tesznek, de ez számomra mindig érthetetlen volt :] ott valami nem stimmel, ha valaki ennyire biztos magában, az biztos hazudik valahol.

Hm, asszem fel fogok használni embereket a roueni NPC-khez, nem egyazegyben, hanem csak vektorként, meg hozzáadott layerként. 

Nyii, a fejem. 

Hát jólvan, hátha holnap eljutok orvoshoz, és azt mondja, h neocitrán és otthoonpihenés.

megnéztem a félelem és reszketés las vegasban-t, jellemzően olyan film, amit végig kell nézni, mert különben felesleges elkezdenem (igen, majdnem félbehagytam koncentrálóképesség híján) - most kábé ahsonló a koordinációm a hőemelkedéstől mondjuk, mint ott fdeppnek, a gondolataim, is hasonlóankövetik a levegőben szálló füstöt. nem baj, ha nem értem, mondja a hang a fejemben, akkor nem nekem szól, nekem ez az amerika, meg a drogok meg hippik vs nagybajszú seriffek téma messzebb van, mint klingonok, komolyan mondom. amikor nincs külső ellenség és baj, akkor egyszercsak egy országban felmerülnek a belső problémák, hát nem? hát de, pont ugyanúgy, mint nagy baj esetén. sehogyse jó, sehogyse, viszont eszembe jutott a Constantine-os rész a Sandman-ből, Constantin-t kéne olvasnom, mert nem értem.
Egy csomó dolgot nem értek.

Jó volt tegnap az öltözőben ülni, és elveszett a lelkiismeretfurdalásom a pihenések miatt, nem ebbe fogunk belehalni, nem abba, hogy ki rendezi be a színpadot, és ki cseveg a helyén, neheztelő pillantások és szövegek helyett konkrétan szólni kell és viszlát. és kösz a halakat.
A gyors szituációs gyakorlatok, a különböző megoldások a felvetett témára (hello, szomorú vagy, ööö... nem, ... ööö igyunk valamit vs. jajjszegényénmegértelek vs igazából hülye vagy, majd csak rájössz)

Muszáj mennem a csettalira, mert különben aludnom kell, alkalmatlan vagyok a gondolkodásra meg olvasásra, és játékra és filmnézésre is, és az frusztrál, mert már nagyon-nagyon régen nem csináltam semmi értelmeset. Sok mindent le tudok pergetni magamról, de ezt nem. Nem írok, pedig lenne mit, nem tanulok, nem gyakorlok nem csinálok semmit. Nem aludhatok egész nap, ezt teszem sok éve, sok-sok éve, (sok.sok-sok) a gyerekkor kurvára elmúlt, de nem a vegetálás a folytatás (ugye, ugye nem?)
Most az maradt, hogy megtöltöm magamat másokkal, aztán hátha a torkon ragadt mesék végre utat találnak, vagy nem.

Horgonyok. Meghatátozom magamat, hogy legyen mit eldobni. Elkülönülö, hogy tudjam, miben különbözük a tökéletességtől. Fasságokat beszélek, mert az agyam ihletett állapotnak veszi a lázat.

ójajj, a Céggel szemben van egy iskola, most vettem észre, hogy a sötét sétálóból lelátni a termekbe, öreg lettem én. Amúgy is CP ez a nagy üvegablakokkal, a notebookkal, a fényekkel a kék kakaóban, ami a levegő helyett elöntötte a várost, fent lebeg a Hold, ezt a napot úgy ahogy van  valamikor ebéd környékén feladtam, remélem, nem csúszom elsemmivel, ó, remélem. Nem tudom, hogy jó lesz-e most inni, majd ne legyen ideg, csak ennyit szeretnék, meg jó pohár forraltboret szerintem és ... és...

azok a régi folyosók, ahol végigrohant, az a régi irodaház a kikerült őrökkel, az akár itt is lehetne. Majd egyszer, ha öregasszony leszek, és titkokat árulok el a Cégről Valaki Másnak, akkor majd felbukkan egy nindzsaruhás csaj, és lemászunk kötélen az épület aljába, aztán én tartom fel az üldöző gaz Fegyvereseket, hősisesen meg öregen, és a csaj elmenekül az adatokkal vagy a titkos jelszóval vagy mittomén.

Kezdek nézni és nem látni, áttetszővé válok, puha pára borít be, aludnék inkább, nehéz, olyan nehéz a fejem. Nem, tényleg. Egyszerűbb gépelni most, mint beszélni, azt hiszem, rám szűkült a levegő.

tegnap este már volt némi szédülős hőemelkedésem (milyen ijesztő, hogy a 37 fokot már megérzem azonnal, sőt), sétáltam egyet a szeles városban feleslegesen, miután úgy döntöttem, annyira még nem vagyok rosszul, h elmenjek a kávézóig.
Otthon végre volt időm énekelni meg mosogatni, mi több, a Metroban is tovább jutottam, aztán meglepett az új pályarészlet ismeretlensége és inkább meghaltam. De csakazértis végigjátszom. Aztán leróttam a kötelességemet a hazai játékiparnak is, hamár épp steam akció volt, remélem, lesz nagyonlustáknak és butáknak való nehézségi fokozat.

Azért tényleg abbamaradhatna ez a fény.

úgy tűnik, a lelkem éjszakája a napsütésben jön elő.

disorder

I've been waiting for a guide to come and take me by the hand,
Could these sensations make me feel the pleasures of a normal man?
These sensations barely interest me for another day,
I've got the spirit, lose the feeling, take the shock away.
It's getting faster, moving faster now, it's getting out of hand,
On the tenth floor, down the back stairs, it's a no man's land,
Lights are flashing, cars are crashing, getting frequent now,
I've got the spirit, lose the feeling, let it out somehow.
What means to you, what means to me, and we will meet again,
I'm watching you, I'm watching her, I'll take no pity from you friends,
Who is right, who can tell, and who gives a damn right now,
Until the spirit new sensation takes hold, then you know,
Until the spirit new sensation takes hold, then you know,
Until the spirit new sensation takes hold, then you know,
I've got the spirit, but lose the feeling,
I've got the spirit, but lose the feeling,
Feeling, feeling, feeling, feeling, feeling, feeling, feeling.

Bocs, a szokásos nyígás az időjárás inkoherenssége miatt, borzasztóan nem emgy sem a hangulatomhoz, sem a hónaphoz, ez a napsütés nem december, és simára gyalulja a lelkemet vagy (valami ilyesmi).

Előkerültek álmok az aktuális Akár Lehetne Ő Az, De Nem-ről, a tudatalattim nem tudom, mit akar üzenni ilyenkor, mert ezek nem azok a kedves kompenzáló dolgok szoktak lenni, amiket az álmoknak szállítania kellene, hanem a valóság egy különösen banális és unalmas verziói (ahol egészen nyilvánvalóan nincsen közünk egymáshoz). Nem szeretem, ha banalitásba fojtanak bele, kedves tudatalattim. De, persze, vettem a lapot. Nincs itt semmi látnivaló, és az a szörnyű, hogy tényleg nincs.
Volt aztán egy olyan része, ahol mentem hegedűórára némi kihagyás után (!18 évesen voltam legutoljára!), és kicsait zavartan fedeztem fel, hogy az iskola a karácsonyi műsorra készül, és én is... ömm, éneklek valamit egy régi műsorból, amit anno mutattunk be, és még jó, hogy a gitáros kisérő csajnál ott a kotta, de a mikrofon vezetéke pont nem ér el addig, hogy lássam. És már készíti elő a hegedűversenyt is, de még időben szólok, hogy ne, én már nem tudok úgy játszani, és már elfelejtettem, maradjunk az éneknél.

Aztán van a filmforgatós része, valami enyhén noiros-krimis dolgot forgatunk (bár a kamerát és a forgatócsapat költségeit ebből az álomból lefaragták, nincsenek benne, de tudom, hogy ez forgatás). A westenden vagy hasonló pláza aljában sietek keresztül fekete kabátban-kalapban, hátamon hegedűvel, kerülgetem az embereket, és (nézz szembe a kamerával ami  nincs is ott), sietek valaki után vagy elől, aztán van az a jelenet, amikor utolér a Férfi, Aki Nyomoz, csókjelenet, aztán hirtelen otthagy, és berohan a vonatállomásra és eltűnik (a városból, az életemből), mert ez egy noir film, és ott kell hagynia drámai okok miatt, amiket nem ismerek, mert én meg csak az egyik színész vagyok.
Vagy lehet, hogy színdarab (vagy live), mert a felvétel után Inszéjn kérdezi, hogy nem baj-e, hogy mi ketten ezt a jelenetet játsszuk, én meg mondom, hogy nem, mert színész vagyok. Kincső meg viccesen megjegyzi, hogy dehát ez miért is kérdés, amikor úgyis együtt vagyunk, ketten válaszoljuk egyszerre, hogy nem, Kincső meglepetten és némiképp védekezően mondja, hogy nem nézett facebookot a napokban, mert külföldön volt, én meg mondom, hogy fél éve, a táborban szakítottunk, Inszéjnek már van nője is, mielőtt még tovább kombinálna.
Viccesek a párhuzamok, egyrészt szakítás után Drímőrrel szerepeltünk közös jelenetben (most nem emékszem, hogy a darabot is próbáltuk-e akkor, de a bábfilmes párbeszéd is pont ideillő), másrészt meg még egy-két hete is volt, aki rácsodálkozott a szakítás tényére.
Gondolom, mostanra fogyott el teljesen a változás mérete miatti eufória, és kezdek rájönni, hogy nem csak mint szeretőt veszítettük el egymást, hanem egy nagyon komoly barátságnak is csak a töredéke marad meg, mert egyikünk sem az a típus, aki nagyon rohanna a másik ember barátsága után. És ez szomorú, de nem tudok vele mit kezdeni, csak megpróbálhatok elfeledkezni róla.

And now for something completely different,
elblogoltam kib sok időt. és még mindig süt a nap.

Visszaolvastam 2008 decemberébe, akkor nekem nagyon rossz volt. Nagyon, nagyon. Értékelhetem, hogy idén nem, lekopoghatom, de lehet, hogy csak az erre fordítható kevés idő teszi, meg az, hogy lehet, hogy én is changeling vagyok, és érzelmekből ember-lenyomatokból táplálkozom. Pedig én azt hittem, hogy mage. Komolyan.

Igazából szeretem, ha rólam beszélnek az emberek, pláne, ha hallom is,ergo, ja, írjatok a stílusomban blogot, engem szórakoztatni fog, az biztos. Nekem kb az ideges Szozsi stílusra van jelenleg kreativitásom :

(
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
nem tudom, kinek hiszed magad, de jól állna neked egy tűzcsap.

postán voltam, emberek között, Drazsé meg nem, de azért belehányt a radiátorba.

)

A többiek túl sokat írnak. De majd. (Vagy nem :metametameta:)

a beszélgetés margójára

See the animal in his cage that you built
    Are you sure what side you're on?
    Better not look him too closely in the eye
    Are you sure what side of the glass you are on?
    See the safety of the life you have built
    Everything where it belongs
    Feel the hollowness inside of your heart
    And it's all
    Right where it belongs
    
    What if everything around you
    Isn't quite as it seems
    What if all the world you think you know
    Is an elaborate dream?
    And if you look at your reflection
    Is that all you want to be?
    What if you could look right through the cracks
    Would you find yourself—find yourself afraid to see?
    
    What if all the world's inside of your head
    Just creations of your own?
    Your devils and your gods all the living and the dead
    And you're really all alone
    You can live in this illusion
    You can choose to believe
    You keep looking but you can't find the woods
    While you’re hiding in the trees
    
    What if everything around you
    Isn't quite as it seems
    What if all the world you used to know
    Is an elaborate dream?
    And if you look at your reflection
    Is that all you want to be?
    What if you could look right through the cracks
    Would you find yourself—find yourself afraid to see?

Jóreggelt, ezen szép ősztavaszi hétfő reggelen.
Nem, tényleg szép.
A felhők a szürke és a sötétkék különböző árnyalataiban vetnek habot, az eső megerősíti mindenfelé a színeket, és nincs hideg.
(I breathe air)
Ez nem december, de majdnem tökéletes idő.

Furcsa, mennyire nem maradt magamra időm a hétvége folyamán - pénteken vérlepékéékkel geekültünk a gép előtt, szombatomat a Rouen krónika aktuális részevette el, főzéssel, készüléssel meséléssel, aztán jött a vasárnap, amikor azt hittem, hogy majd semmi dolgom nincs, és délután épp kezdtem belesüllyedni a téli álom-depresszió körökbe, amikor megérkezett az első JK, hogy ma akkor Buffy játék. Aztán a mesélő, feltelefonáltuk Brutit is, hogy akkor akár jöjjön ő is játszani, folytattuk a Sunnyale Misfits kalandjait, a végére befutott még egy játékos is, mindennyiunk meglepetésére.
Bármennyire is morcos voltam az elején amiatt, hogy nem hagynak csendben deppelni, igazából jó volt embereket tudni magam körül. Kényelmesebb, mint szembenézni önmagammal, ugye. Még a végén alkotnom kellett volna, vagy legalábbis takarítanom.

Minél tovább repülök, annál nagyobbat fog ütni a talaj, nem? De én így szoktam földet érni.

különben mi volt már, h nem működött egész délután a postolás bloggeren?

naugye.

megy ez. (get it done)

tldr

Szomorú szürreál a szerkesztőfelületen keresztbe a rózsaszín csík, úgyhogy most wordbe mérem  ki grafomániám ebédre szabott adagját.

Kéne mennem ebédelni, de utána megint dolgozni akarok. Vagy írni. Vagy valami.

Szóval tegnap az másik próbateremben voltunk a komplexumon belül, ez nekem otthonosabbnak tűnt, szőnyegek a padlón, melegebb fényű lámpa, csomó kanapé, és eleinte kifejezetten jól hallottam magamat. De a gitár hangjáról még én is meg tudtam állapítani, hogy rossz, és gerjedt a mikrofon, úgyhogy le kellett halkítani, és figyelni arra is, hogy milyen szöget zár be a többi hangfallal. Ettől függetlenül úgy érzem, nagyjából kezdem belőni a hangomat (a beéneklés gyalázatosan hiányzik, ha a nehezebbek egyikével kezdünk, akkor simán berekedek rögtön a próba elején). Dobosunk bevallotta, hogy igazából balkezes, azért nem tudja rendesen lejátszani az egyik számot, meg kéne cserélni pár dolgot a dobfelszerelésen. Óhe.

Most a rövidebb próbák jól esnek, tél van és hideg kint, és hamarabb fáradok én is. Meg a többiek is.

Aztán volt az a hely az éjszakában, ahova át kellett küzdenem magamat a fél városon, és mostmár tudományosan is bizonyítottam magam előtt, hogy változom – képes vagyok bekapcsolódni társalgásba meg ilyenek, nem csak ülök gótul, mint régebbi alkalmakkor.

És inspiráló társaság tudnak lenni ők is. Sőt. Az valahogy bíztató, amikor olyan emberekkel beszélhetek, akiknek már sikerült valami (adták ki írásukat, olyan munkájuk van, vagy van kilátásuk olyanra, ami úgy igazán értelmesnek tűnik, stb.). Ebben persze benne van az az 5-10 éves korkülönbség az emtétések meg köztük, nyilván, másik életciklus. És az gyönyörű, hogy ez látható, tapintható, érezhető.

Néha úgy éreztem, megszilárdul a levegő. Az alkohol, a fáradtság, meg az emberek, amikor rájövök, hogy formázni lehet a gondolatokat. A levegővel együtt.

Persze fáradok már ebben, ez a hét nagyon intenzív volt emberileg, és talán ezt mutatja a szobámban halmozódó ruha- és jelmezhalom. Rendetlenség. Ma este jönnek vérlepkéék, muszáj lesz rendet raknom.  Holnap mesélek(mesélekmesélekmesélek), el kellene kezdenem rápörgetni az agyamat, ne holnap pánikoljak (feleslegesen). Életre kell keltenem magamban a karaktereket, onnantól kezdve már menni fog.

Megyek enni.

--

Jó lenne, ha most ugyanúgy nem lenne semi munka, mint hosszú-hosszú heteken keresztül régebben. De van. És ez most zavar. De legalább nem tudok annyi tldr blogbejegyzést írni.

És havazik, ennek a tökéletessége könnyeket csal a szemembe. Vagy a tompa álmosság és a másnaposság lehellete (három bögre forraltbor, ez tényleg nem sok). Vagy a bármi.
Új lett a youtube is, ennek örülök, emrt mondjuk ez kicsit sűrűbb, és jelenleg nehezebben áttekinthető, mint a régi, de azt nagyon-nagyon nem szerettem.

Most dolgozom, és akkor majd jó lesz.

Az egyik előző írórenden beszégettünk arról, hogy kinek melyik érzékszerve fontos, vagy valami ilyesmi - ugyan a horoszkópom tegnap azt mondta, nagyon vizuális vagyok, a látványal meg a képekkel nagyon keveset tudok kezdeni. Szeretem nézni a dolgokat, hagyni, hogy átfolyjon a szememen keresztül belém minden, de nem tudom rendesen szűrni, értelmezni, akármi. A látvány szépségét szervi szinten érzem, nem agyilag. Ez a mindenkori dizájnpróbálkozásaimra is érvényes, csak zsigerileg tudok megállapítani szépségről/helyességről dolgokat, ami már eredményezett vicces vitákat (Cseréld ki, mert nem olvasható, pl így - Dehát ez rettenetes! - Miért? - Nem tudom, csak pánikolok a látványától! (!!!!4!4!!44!)- (Akkormért kérsz segítséget, ha jobban tudod?  - Mivan?)).

Namindegy, igazából azt szerettem volna leírni, hogy zeneileg valamivel képzettebbnek vélem magam, határozottabban tudom kategorizálni a szigeri megérzéseimet, és... ö... most elvesztem. 

Ja, igen. A zene és a hangok sokkal fontosabbak számomra, mint a látás mondjuk. Persze, a hangokat színekben látom, meg időnként tapintom és érzem őket. És leginkább az énekhang, ami. A hangszeres zene is jó, meg minden, de az énekelt hangok (akár szöveg nélkül), azok tudnak igazán elkapni. Vagy a zaj. Mmint, az a zaj, amit nem hangszerhez köt az agyam, nem kezdi dallam szinten összekötni a motívumokat, hanem a beérkező hangot érzi minden áttétel nélkül. Igen, a hegedű hanga is zaj, de azt úgy megtanultuk hallani, hogy a dallam sokkal erősebb, mint magának a hangnak a minősége. 

Szeretem a recsegést. Szeretem a pengő húr gyenge lefogásánál keletkező hangot, amikor épp csak hozzáérintem az ujjamat. Szeretem a kopogást (ő, a cipők kopogása aszfalton!). 

Viszont a bekapcsolt elektromos eszközök sípolását gyűlölöm. 

Köszönöm, hogy ezt elmondhattam. 

Ahogy olvasom a tökéletes trükköt, igényem lett leírni, hogyan nem lett belőlem bűvész, pedig minden tisztességes gyerekhez méltóan állandóan a bűvészbolt előtt csorgattam a nyálamat, volt bűvészdobozom is, meg egyszer hozzájutottam Rodolfó könyvéhez,amiből megtanultam kb három kártyatrükköt, és azóta is úgy tartom a kezemben a pénzérméket, ahogy ott olvastam.
Bár én igazából varázsló akartam lenni, nem bűvész. Nyilván itt borult az egész.

ÉS aztán végigfutott az agyamon, hogy mi az a dolog egyáltalán, amivel szinte mindig foglalkoztam (mindig gyakoroltam). Van egy ilyen - a történetek. A történetek felépítése és lejátszása agyban, lehetőleg belső nézőpontból. Valahol az író, a rendező és a színész hármasságánakközepén, mert magával az írással csak időnként foglalkozom, a szíészettel mostanában nem, pedig... a rendzéssel emg ritkán.
Hát ennyi. Valószínűleg jobban jártam volna olyan közösségekben, ahol végelthatatlan mesélésekre van szükség, mert a csak a fejemben létező filmekről és regényekről bárkinek bármikor nagyon szívesen és sokat tudtam beszélni. Nem, azt nem mondtam, h jól és élvezetesen :D
Szóval nem vagyok predesztinálva semmire. Tsá.