Az egyik előző írórenden beszégettünk arról, hogy kinek melyik érzékszerve fontos, vagy valami ilyesmi - ugyan a horoszkópom tegnap azt mondta, nagyon vizuális vagyok, a látványal meg a képekkel nagyon keveset tudok kezdeni. Szeretem nézni a dolgokat, hagyni, hogy átfolyjon a szememen keresztül belém minden, de nem tudom rendesen szűrni, értelmezni, akármi. A látvány szépségét szervi szinten érzem, nem agyilag. Ez a mindenkori dizájnpróbálkozásaimra is érvényes, csak zsigerileg tudok megállapítani szépségről/helyességről dolgokat, ami már eredményezett vicces vitákat (Cseréld ki, mert nem olvasható, pl így - Dehát ez rettenetes! - Miért? - Nem tudom, csak pánikolok a látványától! (!!!!4!4!!44!)- (Akkormért kérsz segítséget, ha jobban tudod?  - Mivan?)).

Namindegy, igazából azt szerettem volna leírni, hogy zeneileg valamivel képzettebbnek vélem magam, határozottabban tudom kategorizálni a szigeri megérzéseimet, és... ö... most elvesztem. 

Ja, igen. A zene és a hangok sokkal fontosabbak számomra, mint a látás mondjuk. Persze, a hangokat színekben látom, meg időnként tapintom és érzem őket. És leginkább az énekhang, ami. A hangszeres zene is jó, meg minden, de az énekelt hangok (akár szöveg nélkül), azok tudnak igazán elkapni. Vagy a zaj. Mmint, az a zaj, amit nem hangszerhez köt az agyam, nem kezdi dallam szinten összekötni a motívumokat, hanem a beérkező hangot érzi minden áttétel nélkül. Igen, a hegedű hanga is zaj, de azt úgy megtanultuk hallani, hogy a dallam sokkal erősebb, mint magának a hangnak a minősége. 

Szeretem a recsegést. Szeretem a pengő húr gyenge lefogásánál keletkező hangot, amikor épp csak hozzáérintem az ujjamat. Szeretem a kopogást (ő, a cipők kopogása aszfalton!). 

Viszont a bekapcsolt elektromos eszközök sípolását gyűlölöm. 

Köszönöm, hogy ezt elmondhattam.