tldr

Szomorú szürreál a szerkesztőfelületen keresztbe a rózsaszín csík, úgyhogy most wordbe mérem  ki grafomániám ebédre szabott adagját.

Kéne mennem ebédelni, de utána megint dolgozni akarok. Vagy írni. Vagy valami.

Szóval tegnap az másik próbateremben voltunk a komplexumon belül, ez nekem otthonosabbnak tűnt, szőnyegek a padlón, melegebb fényű lámpa, csomó kanapé, és eleinte kifejezetten jól hallottam magamat. De a gitár hangjáról még én is meg tudtam állapítani, hogy rossz, és gerjedt a mikrofon, úgyhogy le kellett halkítani, és figyelni arra is, hogy milyen szöget zár be a többi hangfallal. Ettől függetlenül úgy érzem, nagyjából kezdem belőni a hangomat (a beéneklés gyalázatosan hiányzik, ha a nehezebbek egyikével kezdünk, akkor simán berekedek rögtön a próba elején). Dobosunk bevallotta, hogy igazából balkezes, azért nem tudja rendesen lejátszani az egyik számot, meg kéne cserélni pár dolgot a dobfelszerelésen. Óhe.

Most a rövidebb próbák jól esnek, tél van és hideg kint, és hamarabb fáradok én is. Meg a többiek is.

Aztán volt az a hely az éjszakában, ahova át kellett küzdenem magamat a fél városon, és mostmár tudományosan is bizonyítottam magam előtt, hogy változom – képes vagyok bekapcsolódni társalgásba meg ilyenek, nem csak ülök gótul, mint régebbi alkalmakkor.

És inspiráló társaság tudnak lenni ők is. Sőt. Az valahogy bíztató, amikor olyan emberekkel beszélhetek, akiknek már sikerült valami (adták ki írásukat, olyan munkájuk van, vagy van kilátásuk olyanra, ami úgy igazán értelmesnek tűnik, stb.). Ebben persze benne van az az 5-10 éves korkülönbség az emtétések meg köztük, nyilván, másik életciklus. És az gyönyörű, hogy ez látható, tapintható, érezhető.

Néha úgy éreztem, megszilárdul a levegő. Az alkohol, a fáradtság, meg az emberek, amikor rájövök, hogy formázni lehet a gondolatokat. A levegővel együtt.

Persze fáradok már ebben, ez a hét nagyon intenzív volt emberileg, és talán ezt mutatja a szobámban halmozódó ruha- és jelmezhalom. Rendetlenség. Ma este jönnek vérlepkéék, muszáj lesz rendet raknom.  Holnap mesélek(mesélekmesélekmesélek), el kellene kezdenem rápörgetni az agyamat, ne holnap pánikoljak (feleslegesen). Életre kell keltenem magamban a karaktereket, onnantól kezdve már menni fog.

Megyek enni.

--

Jó lenne, ha most ugyanúgy nem lenne semi munka, mint hosszú-hosszú heteken keresztül régebben. De van. És ez most zavar. De legalább nem tudok annyi tldr blogbejegyzést írni.