az, hogy a halálos kimerülést meséltem le a játékosaimnak, miután ők megtervezték és kitaláták helyettem a rokokó-steampunk esküvőt, szertartásostul, a belső hercegség építészetével és humoros adminisztratív túlkapásaival együtt - nos,. az ... az. a másik fele egyértelműen bejött, mert készültem, és van az úgy, hogy imprózni is tudok fogaskerekek közé tekeredett csipkéket, de ezt még agyam teljességében se tudtam volna reprodukálni. Ellenben a halálos kimerültséget azt hiszem, érzékletesen írtam le, amit az egy hetes gyorsfelkészülés okozott a karaktereknek.
párhuzamok? milyen párhuzamok?
most örülnöm kéne a szabadidőmnek, de fáradt és ... kiürült vagyok hozzá. Elmúlik, mondom magamnak csendesen, és elnézek a... a... semmibe, ami... ööö... nem terpeszkedik sehol, mert ez mind túl költőien szép a valósághoz képest. nincs semmi minta, ezek mind illúziók, és a nemlétezés pereméig is el tudnék nézni, ha akarnék, tudomám.
Erre az egészre nincsen igazolás. Nincs értelme a hogy érzed magad kérdéseknek, mert nincsen értelme a kib hangulati ingadozásaimnak, ez biztos csak az időjárás, a hormonok meg egyéb biofiziológiai dolgai  a testem és a külvilág kölcsönhatásának.

persze, amikor másokkal beszélek, az jó, tegnap Drímőrrel valóban jót beszélgettünk, megdöbbentően bölcs(nek tűnt, de mit tudom én az ilyeneket), nagyon jól esik a barátaim ragaszkodása vagy akár jelenléte, a lazának szánt óvatos tapogatózás, meg nyilván bármilyen bók, és mindennek azt kellene jelentenie, hogy enkem most jól kell éreznem magam. hát neM? (nem, mert a dolgok nem egyszerűek.)

azért persze, ha belerúgok kislábujjal az ágyba, az nem a világ vége. de kurvára fáj. pláne, hanem tudom, hogy mibe és mikor rúgtam bele.