A reggeli köd, ami elfelejtett felszállni a városról, mire kiértem az utcára, még eltakarta a templomtornyot, meg súlyosan gomolygott a Gellért-hegyen. A Duna fölött is, kitakarta egy kicsit a rakpartot, ó, igen (dúdolgatja magában).
Tudnám ám ezt nézni egész délelőtt. Tökéletes.

Na, persze, jön elő a fény. mért teszi. Mért. Mért. Mért.

Most kicsit kifáradtam, szabad ezt, ugye? Így a hét végére, érted. Év végére. Vatevör.
Álmomból felébredve angolul folytattam párbeszédet valakivel, aztán rájöttem, h mi nem stimmel, és inkább aludtam tovább.
Mostanában felébredek az éj-hajnal egy pontján, örülök neki, h még nem kell felkelni, és alszom tovább. És igyekszem nem félni. Sikerül, egyelőre.

Tegnap voltam karácsonyi panel-bulin, az évek rárakódtak a helyre, az emberekre, ismerős a szoba, a lépcsőház, meg a konyha, és a szituáció. Csak mostanában már gyerekek rohangálnak, nem kutyák, állásról beszélgetünk, nem egyetemről (najó, arról még egy kicsit), és éjfél előtt hazaindulunk, még az éjszakai előtt.
Örülök, hogy nem vagyunk összejárogató párok, hogy a baráti társaság nem feltétlenül a munka, család, házimunka szünetére jutó langymeleg pocsolya. Ha van, amitől kiráz a hideg, akkor az ez. Örülök, hogy meg tudjuk osztani időnként egymással azt is, ami személyesen szar, nem politikáról vagy válságról beszélgetünk (nyilván kell ilyen is), hogy el tudjuk egymást fogadni a sugárzó rosszkedvvel, vagy a kifakulással együtt is. Azt hiszem.
Bizonyos szempontból tök olyanok vagyunk, mint az Elcseréltek, úgy próbálunk normális életet élni, hogy, ha megtartjuk önmagunkat, sosem lehetünk normálisak. Oké, ez inkább a régi dreaminges settingre hajaz, ahol el lehet veszteni a tündér-valót.
Jégbe-fagyott emberek, olyan könnyű vegetálni.

Utazó vagyok, szigetek között, tengeren, vagy az űrben, bolygók között. Világok határán. Sosem fogok egy helyre tartozni teljesen. Ez van.