Megvolt a KÖMT, illetve, benéztem jól oda. A szombat reggel határozottan indult, felkeltem egyszercsak, és igyekeztem elérni valamelyik vonatot - ez végül 11:07-es lett, épphogy. Inszéjn nézte meg nekem az időpontot, és csak a vonaton tudatosult bennem, hogy nem vagyok biztos abban, h jó vonatra szálltam-e. Mert oké, Vác, meg Szob... de biztos ez a vonal az? Nem keverem másik zónavonattal? Göd, Kismaros? Aztán nyugtatgattam magam, h Dunakanyarból egy van, és minden esélyem megvan arra, hogy ez az a vonal. És az lett.

Szeretek utazni, állapította meg a narrátorom, miközben néztem a faleveleket, aztán a párás-napfényes Dunát, és szeretem a fákat, és a folyókat - illetve vizeket úgy általában, mert a Balaton is igencsak.
Az emlékekbe kapaszkodva mentem be a suliba, aztán mellbevágott valami ismerős és... a mások kosza, mások rendetlensége érzés. Nem volt semmi, ami bevonzott volna, emberek ülnek az ismerősen rendetlen büfépult mellett, köszönés, aztán semmi. Nem tudom, mit vártam, talán valami visszajelzését annak a világtól, hogy ide érkeztem. Nem jó dolgok közepébe megérkezni, amikor azok épp ülnek.
Megkerestem Angwenéket a kratív írós foglalkozáson - sajnos lemaradtam az elejéről, bár még így is sikerült telefirkálnom egy lapot.
A program, mint olyan, jó dolog.

Aztán szocializálódtam ügyesen, és megint felmerült bennem, hogyha netán még energiát is próbálnék fektetni bele, akkor nem lenne mindig mindenki (vagy a nagy többség) idegen. Vagy... kit tudja. De majdnem jól működött a szociális programom, csak a nap végére romlott el.

Megvan, ez olyan, mint pókemberként repkedni a felhőkarcolók között, folyamatosan mozgásban, és mindig kell valami, amiben megkapaszkodom, vagy elég magasra kell feljutni, h legyen idő zuhanni. Borostyán-ember vagyok (borostyán-udvar, nohiszen). Világok peremén. Képes vagyok magamat megtagadni azért, hogy a peremen maradhassak. (Hogy minden vélemény között maradhassak.) Hogy folyamatosan tudatosítsam magamban a nézőpontok viszonylagosságát, hogy végül mi színezzük ki a vonalak közti területet, és azt nem muszáj a színkódok szerint. Ilyenkor szoktam elkezdeni kételkedni a saját létezésemben.

Volt Drímőrnek előadása a Live mesélésről, érdekes volt, a táborszervezési rohamom mellé megérkezett a live-szervezés is.

Volt az egésznek egyfajta igazmondós fílingje, sokan mondtak mellettem rosszindulatú, de őszinte megjegyzéseket egyéb emberekre. Ha a következő lépés az, h ugyanezt egymásnak is, akkor oké.

Hazafele eszembe jutott Hanga, illetve a reggeli vonatozásairól szóló történetei - velem együtt csak buliba utaztak emberek. Visító csajok, az őket fikázó két srác, akik aztán örökletesbetegségekről beszélgettek, aztán két negyedikes csaj, pasikról beszélgettek, meg... ööö... a csizmáról... meg a különböző pasikról. Hogy melyikük éppen milyen pasi mellett randizgat(na) kivel, és közben a harmadik sráccal milyen félreérthető, vagy egyértelmű helyzetbe került.

Az utazásban az a jó, hogy eggyel kevesebb láncot érzek a szokásosakból - hisz képes vagyok idegen helyre mozogni. Úgyhogy ma este elmegyek az előadásra, mert képes vagyok rá, mert megtehetem, és, mert kíváncsi vagyok Femmefatale és Koma produkciójára (meg, hátha összébbértek a többiek az előző óta).

És újra beindítottam a last.fm-et a gépemen, mert az utolsó adatok egy évesek rajta.