Azt hiszem, rég sikerült megbántódnom úgy, h azt ki is mutassam. Úgy, hogy azt ne merjem megmondani annak, aki megbántott (mert abban a pillanatban úgy érzem, baromira nem érdeklem, annyira meg főleg nem, h érdekelje, miért bántott meg). Mondjuk még jó, hogy két perc múlva, ha rákérdeznek, elfelejtem, és csak a váza marad az érzéseknek, és igyekszem konzisztens maradni, és eljátszani azt, hogy ember vagyok és nem egy gép, akit épp otthagyott a lélek. (Háhh, ez a misztikus magyarázat... Lancelot (hháá, találtam megint nevet :D.)

Lélektanilag mondjunk egy-két kognitív disszonanciát, ami úgy hirtelen elkezdett bántani a helyzettől. Ha csak egy lett volna, az még nem baj, azt megszoktam. Sokszor vagyok keresztmetszet, sokszor vagyok ellentétes habitusú társaságokban (bár igazából ezek a társaságok jobban hasonlítanak egymásra, mint szeretnének), rengetegszer hallottam szídni az egyik haveri kört a másik által (jaja, az emtété gyakran célpont, de az nem számít, mert azt könnyű szídni ismeretlenül (és belülről is).
A live-ot meg pláne, de azt meg leszarom, mert nem tudják, miről van szó. Rendszerint akkor sem, ha már voltak valamilyen live-on.
Még közelebbi ismerőseimet is szoktam hallani kritizálni, és ez sem feltétlen baj, mert .... ilyenek az emberek, és amíg el tudom képzelni, hogy ezt megmondják személyesen is nekik, vagy, hogy igazából nemúgy gondolják, csak most ez az ötletük támadt (vagy vhogy ki tudom menteni magam előtt őket), addig oké.
Utálom ezt. Persze, kezdhettem volna vitába, de attól tartok, egyedül engem érdekelt volna igazán.
Szóval ez.

Meg van még egy másik gondolatmenetem is, majd.

áj... héjt... evriting öbáut jú....