és akkor igazából már ott tartok, hogy leülök és írok valami olyasmit, amit csak én értékelek, meg néha véletlenül más is, de az csak egész véletlen lehet, és gyönyörű volt az esős este, a szél ahogy ütötte az ablakot, de Luca még mindig nem jelentkezik amúgy, és az erkély sem rossz, de fura, fura az egész, mintha utaznék valahová, véglegesen és mindörökké, mert nincs visszatérés, mert átrendezték a szobámat, mert a neonokat lecserélték a templomban lassan bemelegedő ufólámpákra már tíz éve...

... valaki meg hirtelen összekuporodik egy redőnyös ablakú iroda modern székén, amikor nincs bent senki, és a hátára meg az arcára húzódnak a jól bevált csíkok és arra gondol, hogy mennyire hiányzik az, ahonnan eljött, azok az emberek, akikben még inkább megbízhatott, mint itt, pedig már ott is szét volt törve az egész, itt meg mindenki csak túlél és ugyanazt az emberséget veszítik el, amit ő is feladott vagy feladnia kell, és majd összerendezi a vonásait, amikor bejön a másik az irodába, csak néha olyan jó összeomlani egy kicsit, ezt még a mágusoknak és szupertitkosügynököknek is szabad...

... reggel pedig a rózsa rózsa volt, mert a házfal narancssárga napkeltéje... napkelte volt, és utálom amúgy, mert ááááááááá.