huhh, ez egyre nemjobb. a tegnapi este hasznos volt, aztán ránéztem a budaihegyekre az ablakom (és a panelok) mögött, és rájöttem, hogy azért nem annyira elkeserítő a helyzet, mert van még látvány, van még fantázia a világban, még akkor is, ha konkrétan az életem semmit sem ér a saját szememben sem (hát még máséban). Jólvanna, központi félelmeket piszkálni fájdalmas.
(És ezért nem tudtam mondani semmit, amikor hallottam mástól ahhoz nagyon hasonlót, mert én is ugyanattól félek, és nem tudok őszintén biztatni senkit, amíg magamban nem vagyok biztos. Vagy kitudja. Elemi rettegés, az.)

És a tegnap este eredménytelensége a mai nappal különösen kínos, fákk.