azt kell... nem kell, de.
(feloldódik a szavak közti white space-ben).

szóval az van, hogy lélegzetelállítóan gyönyörű kontrasztot alkotnak a srágult falevelek a gyönyörű novemberi szürkével, meg a zölddekkel. A Feneketlen tó a buszmegállóval szemben belemászott a szemembe (pedig reggel ugye az elég szűk), a Cég aljában vannak zöld fűszigetek, azokon most áll pár elsárgult facsemete, alattk lepotyogott sárga foltok, gyönyörű, gyönyörű, ez a november, úgyis elfelejtem és minek, de nm baj a skatulyák azért vannak, hogy bennük penészedjenek meg az emlékek, hát nem? Hát nem.
Hidegben rohanunk át a pincéből a színház másik oldalára a mosdóba szünet után, mennyire hiányzik? Nagyon. Nem az egész, caka  jó dolgok, nyilván - illetve minden abból az időből, amikor az a kapcsolat még gyümölcsöző volt köztem és a színház között. Most is jó lesz majd előadáson, de egyre fárasztóbb az átállás, a belecsöppenés és az igazodás.
Ma megyek úgy először fellépni, hogy nem vagyok ott előtte órákkal, mert dolgozom. És nyilván ilyenkor máris bonyolultabb minden, mint kellene, beugrás, és akkor már a hangtechnika is bonyolultabb, ó, igen.

haza akarok menni. aludni, egész délutánokat átaludni, egész délelőttöket átaludni, dolgozni valamin kreatívan, izé, izé, izé. Szavakat keresni, mert nincsenek.

holnap live, elkezdtem átgondolni meg ilyenek, remélem,jól fogunk szórakozni, szükségem lenne már olyan live-ra, amit tényleg élvezek és nem én szervezem. Bár igazából nem érzem magamhoz közel a karaktert, túl sok a felelősség, de ilyenkor kell emlékeztetnem ,magamat arra, hogy ez csak játék, és nyugodtan lehetek béna, nem a siker számít úgysem, hanem a játék közben interakciók.

vasárnap lesz fotózás, utána meg talán elnökségi, de erről még mindig nem érkezett fixáló levél, nem baj, majd kiderül.

ma este meg ihb az előadás után, csak nem fognak sokan csocsózni. Ha meg igen, akkor legalább tudok majd aludni.

lekopogom. mit kopogok le? nem kopogok én le semmit, semmit, semmit.