basszus meg fognak arról győzni az ismerőseim, h szerezzek kindle-t. még kitartok, mert szerencsére sok pénzbe kerül, annyit meg még nem ér meg nekem.
...
fázom. úgyhogy becsuktam az ajtót, és szemérmetlenül felnyomtam a fűtést, mert megtehetem.

Tegnap megírtam agyban egy metablogbejegyzést, közlésről, blogokról, barátságokról, a szigetségből fakadó igényekről, most nyilván nem tudom rekonstruálni.

Onnan indult az egész, amikor elgondolkodtam a tumblr-es izém, a blogom, meg az otthoni nem naplóm közötti különbségeken és összefüggéseken. Mit írok melyikbe. Kinek. Kiknek. Miért. Mire jó?
Na ja. Valamikor régen (úgy értem, tényleg régen, 10-15 éve) két füzetbe írtam: az egyik Napló volt, ahogy annak lennie kellett, beszámolóval eseményekről, a másik meg egy kreativitásról meg alkotásról szóló könyv egyik gyakorlata, a reggeli jegyzetelés (ami aztán átkúszott estére, aztán megint vissza reggelre). A napló már meghalt régen, a helyétrészben átvette aztán a blogom, a tartalom ugyan nem hasonlít, de a naplót nem olvasta senkirajtam kívü, még akkor sem, ha azért nagyjából úgy írtam, mintha majd később valaki. Mondjuk én. Vagy kiderül, h zseni vagyok, és akkor az életrajzíróim.

Most nagyjából az a munkamegosztás, hogy a blogra beszámolok eseményekről és történésekről, megosztom a gondolataimat, igyekszem kifejteni, meg egész mondatokban, akár bekezdésekben megfogalmazni. Nagyjából olyasmit írok le, amit szívesen olvasok másoktól.
A tumblr-t egyelőre tanulom, mert érdekes szubkultnak tűnik, és alkalmas az egysoros hangulatjelentésekre, zenék és képek megosztására - nem, a facebook már túl nyilvános tér, túl sokan vannak ott.
A füzetbe meg azt írom le, ami bennem történik, és amit talán soha nem mernék megmutatni másoknak (meg kb bármit, amit borzasztóan fontosnak tartok épp akkor amikor sikerül időt szakítanom rá).

Emellett egyre több emberrel beszélgetek mostanában u.n. mély dolgokról, ez is az önmegfogalmazás/meghatározás egy eszköze - az azonnali visszajelzés, a másikban zajló dolgok megértése meg ilyenek méginkább rásegítenek.
Különben, rá kellett döbbenem, mekkora érték egy-egy olyan ismerős, akivel alkalmanként meg lehet ejteni ezt a fajta beszélgetést. Korábban Miki volt az, akivel nagyjából mindent meg tudtam beszélni, amire igényem volt, és viszont, de ennek a luxusa érthető módon véget ért, úgyhogy muszáj volt nyitnom mások felé is. Nyilván mindig volt egy, talán kettő olyan ember, akit a belső köreimbe engedtem, de nem ilyen sokan, mint most. Vagy nemtom, határozatlan vagyok, amúlt úgy suhan kifele a fejemből, mint a gyorsvonatként száguldó sárkány a Megyében.
...
szép időnk van.