Kisötös a margóra (szegény margit) öniróniából, a legszebb volt, amikor Bonviván és Farkas egyszerre csillogtatták rajtam a... humorukat, és valóban, ha nem is úgy, ahogy a szövegkörnyezetben, de ők (is) tanítanak ...khm.... hagyományos értelemben vett nőnek lenni. Ahogy minden férfi a környezetemben, aki véletlen észlelési zavar folytán egy pillanatra nőnek néz. Legalább a poén erejéig.

Én akkor is megmaradok a világok határán. Nem bírok egyfajta ember lenni. (Nem is létezem egységként, sok kis tükör, oszt tsá. A Malkavita egy szép kép.)

Viszont, mivel megmutattam, hogy civilben is képes vagyok színesbe öltözni, ezért most már tényleg minden jogom megvan arra, hogy visszamenjek fekete gótpánkba, amikor nem dolgozóban vagyok. Nem a színt tartom fejlődésnek, hanem azt, hogy ezt a szerepet is el tudom játszani. (Hamár a színpadon nem. Mindegy, ezen nem filózom, mert ez halálos.)

Most jó kedvem van majdnem, csak szűknek találom a valóságot.