nem, ez az én blogom, annyit írok bele, amennyihez kedvem van és punktum.
és azt.
nah.

közléskényszerem van, a Duna egy tünemény így este, fogyó Holddal és fodrozódó felülettel, a sárga lámpák, mint mindig, és a levegő is kitűnő. én és néhány társam itt belül azt gondoljuk, hogy ezt meg kéne tartani, de a kontextust, a mindenféle függőségeket mindenféle tevékenységektől és emberektől be kéne szüntetni.
miért játszom olyan játékot, amit tuti elvesztek?Ugye?
és kiléptem megint egy szakadék fölé, még nem teljes a kötéltánc, de már leeshetek. rettegek. rettegek. rettegek. ez most nem az, amin úgy általában pörgök, az csak ... az csak érzelem. ez a létezésem értelme körül forog, és... és...
nem akarok megelégedni ezzel. soha, soha.

ma olyan oda nem illőnek éreztem magamat, ahogyan már nagyon régen. nem is az zavart, hogy feleslegesen mentem próbára, azzal most kibékültem, mert látni jó, mert félelmetes a színpad, de ... de... áhh, nem tudom. Legalább megint megmérkőzhettünk infantilizmus versenyszámban Farkassal (mert bohócnak talán jó vagyok, mert a bohócokat hátha szeretik), és Komával rájöttünk, hogy majdnem ugyanabban a hajóban, és ez nem tölt el minket elégedett boldogsággal.
Csak ugye most megpróbáltam a darab iránt lelkesedni.

a gondolataim meg néznek, néznek, néznek, és néha megijedek tőlük.
összeszorítom a fogamat és azt képzelem repülök a kifeszített fák fölött.