Én csak... én csak szeretnék finoman zokogni, de azért ennél inkább aludni. Aludni, aludni. Még pár ilyen nap, és elérem az első határértékeimet, és, ha netán valaki okot szolgáltat rá, kiborulok. Anyám már kezdte reggel a szöveggel, h mikor csinálok majd reggelit, nem érdekli, hogy mikorra megyek, (erre 10 perc alatt kipakoltam minden reggelihez szükséges dolgot az asztalra, bár ugye nem szépen kérte - hogy gyűlölöm, h képtelen megmondani, mit szeretne, és még természetesnek is veszi, h mindig igaza van), a nyelvemen volt a válasz, hogy majd akkor, amikor nem a bőgés szélén kelek a fáradtságtól. Meg nyilván, ha szépen megkér rá. Én sem várom el, hogy kész legyen a reggeli, mire elindulok, és, h legyen vacsora, amikor hazaérek.

gvahh. és reggel még nem tudom, h kell-e mennem este próbára.
legalább tegnap már történt bennem valami a 10 percem alatt a színpadon. (és milyen baromi kiábrándító, amikor másodszorra már nem tudom elkapni a ritmust...)