Most már igazán fókuszálhatnám magamat abba az irányba, amibe még hasznot is hajtok magam számára. Lelkesedhetnék igazán dolgokért. De tényleg. Volt pár pillanat kínaiba menet, amikor furcsa örömöt éreztem, ami még ismerős is volt valahonnan régről, tudjátok, az, amikor az ember előtt a jövő nem csak a szokásos sötét ködös izé, hanem lehetőségek, megvalósítható alkotások, elérhető célok is felbukkannak. Szokatlan érzés. Pedig...
(hoppp, majdnem X blogjára írtam.)
... szóval lenne mit tennem. Van mit tennem. Mi a francért hiányzik az igazi lelkesedés?! Miért nem tudok a szokásos módon rápörögni a forgatókönyvre? Ha szóba kerül, meg bréjnsztormolunk róla Farkassal, akkor persze még működnek a reflexeim, meg az ő lelkesedése ragadós, de aztán képtelen vagyok rászánni magamat, hogy írjak. Bármi jobbnak tűnik, bármilyne más cselekvés. Olvasok, sétálok, kitakarítok (!), csak ne kelljen írnom.
Persze, csak azért feltűnő a jelenség, mert eddig ilyen esetben egyszerűen nem foglalkoztam a témával, azért is van annyi félbehagyott novellám. Olyan ritkán kell be is fejeznem az elkezdett dolgokat. Na jó, amíg nem szedem össze magam, addig elnyomom a lelkiismeretfurdalásomat, és azzal motiválom magamat, ami adódik. És nem mondogatom többet, hogy kimerültem, mert egyrészt igaz, másrészt ki nem szarja le. Eddig tartott a nyaralás.