Kinyitottam az ablakot, hogy bejöjjön a zöld eső. Végre megint él a borostyán a házfalon - pár éve elvágták valahol az ágakat, így csak a csontváz kapaszkodott, és szakadt le viharokban. Most megint zöld. A függöny girlandjai egészen olyanok, mint a blogomon - csak a blogom színei inkább a téli hideget idézik, nem a májusi esőt.

Vannak olyan elsődleges, elsöprő valóság-élmények, amik kizárják a gyakorlati életet. Ilyen a kontúrokban való feloldódás, ilyen az, amikor a Város követel magának, és ilyen, amikor már nem tudod megragadni, hogy mi az. Kár, hogy ez a létmód kizárja a túlélést. Ezért kell írni, ezért kell zenélni, ezért kell előadni. Hogy mégis megragadhassuk, mégis megkíséreljük örökké tenni a pillanatot.

Nnah, kötelező zen-dülés megvolt most már.... ááá. Nem akarok ezzel foglalkozni, pedig kell. Jahajj.

A hullámvasút most nem tudom merre tart.