Többszörösen büszke vagyok magamra. Egy: elmentem a próbára, csak azért, hogy találkozzam Komával, Farkassal, Sztárcsajjal (munkanév egyelőre) meg még azzal, aki ott lesz. Minden beszédképtelenségem ellenére sikerült is kommunikálnom Farkassal, Komával sajnos megint nem, pedig vele kéne meg szeretnék mááár.
Utána hősiesen nem maradtam megnézni a jelenetet, pedig minden indokom meglett volna - azon az egyen kívül, h már csomót láttam, és... szóval, a többit sem néztem meg, miért pont ezt? (Csak azért, mert Farkas játszik benne? Nohiszen. )
Aztán a lényeg: amíg a délután alkonyba, aztán estébe oldódott, végigsétáltam a Duna-parton, és rájöttem, hogy ez ilyen egyszerű. Közben az ég és a víz között az utóbbi valószínűtlen műanyagfelszíne volt a különbség, nem ütött el kerékpáros, ilyesmik. Rájöttem, h X póza ténylegesen az enyém, de játszani könnyebb, mint megélni. Meg arra is, hogy ... mire is? (közben jött egy hívás, elmélyedtem benne, és félig alszom már, de tökéletes az idő.)
Ja, hogy igazából most nincs konkrétan megfogalmazható ideálom, ellentétben a tizenhathétnyolc éves korommal. akkor azért meg tudtam mondani, hogyan nézzen ki, most komoly gondolkba ütköztem. Mmint magam előtt.
Na, tsá.
Megyek és megtalálom önmagamat. Muhaha, akkor reszkess, világ.